2012. július 23., hétfő
21.fejezet
(Rosette szemszöge)
A bejelentést a három barátnőm kicsit nehéz szívvel fogadta el, de megértették, hogy nekem egy életre elég volt a harcból.
A távozásom tiszteletére kisebb fajta búcsú partit rendeztek a Rend udvarán. Mindenki ott volt, hogy együtt, közösen búcsúzzanak el tőlem, ami nagyon megható volt a számomra.
A meghívott zenészek víg számokat játszottak, sokan táncra is perdültek.
- Nézd! – mondta Chrno és a táncparkettre mutatott, ahol Kate nővér Rinkunnal táncolt.
Persze a nővér teljesen zavarban volt. A démonok iránti gyűlöletük szertefoszlott és szabadon, nyugodtan beszélgettek velük.
- Szabad egy táncra? – kérdezte Chrno mosolyogva.
Mosolyogva bólintottam, majd felléptünk a táncolók közé.
- Emlékszel az első közös táncunkra? – kérdezte a fülembe suttogva Chrno.
- Persze. Sosem fogom elfelejteni – válaszoltam és táncolni kezdtünk.
Mondanom se kell, hogy Chrno aztán jól megtáncoltatott. Látszott rajta, ahogy rajtam és a többieken is, hogy nagyon örül annak, hogy vége van mindennek. New Yorkban és tíz kilométeres körzetében eltűnt az összes rosszat akaró démon, így a Rend egy kis ideig fellélegezhetett.
Percekkel később, pihegve jöttünk le a táncparkettről. Leültem az egyik székre és innen figyeltem a mulatozókat. Nagyon örültem, hogy visszatérhettem a földre és sikerült mindenkit megmenteni.
Most, hogy véget ért a küldetésem új dolgok után néztem. Még egyáltalán nem volt tervem a jövőre nézve, de nem is érdekelt, mert nekem csak az számított, hogy velem van Chrno.
Éjfél után búcsúztunk el mindenkitől és indultunk haza. Chrno az ölébe kapott és hazarepültünk a Harvenheit villába, ahol Alfred köszöntött minket. Felszaladtunk az emeltre és behúztam Chrnot a szobámba. Megcsókoltam, mire a csukott ajtónak dőlt és szorosan magához húzott. Percekig csókolóztunk, majd Chrno felkapott, az ágyhoz vitt és finoman lefektetett rá.
Egy felejthetetlen szerelmes estét töltöttünk el kettesben. Reggel Chrno mellkasán ébredtem. Már évek óta egy ilyen pillanatra vártam, amikor Chrno mellett ébredhetek. Lélekmelegítő érzés volt mellette ébredni. Percekkel később Chrno is felébredt.
- Szia – köszönt mosolyogva.
- Jó reggelt – válaszoltam és megcsókoltam.
- Jól aludtál?
- Nagyon is jól.
Kopogtattak az ajtómon.
- Rosette, ha felöltöztél szeretnék veled beszélni – hallottam meg kintről Satella hangját.
- Rendben – válaszoltam, de közben kérdőn néztem Chrnora, aki csak megvonta a vállát.
Kibújtunk az ágyból, felöltöztünk, majd Chrno átrepült a saját szobája, mintha nem történt volna semmi köztünk az este folyamán.
Leérve azonban Rinkun és Yuka hatalmas vigyorral az arcukon fogadtak minket, amiből rögvest tudtam, hogy tudták, hogy mi történt az este. Elvörösödtem, majd lehajtott fejjel léptem be a nappaliba, ahol Satellán kívül még jelen volt, még Remington tiszteletes, akinek elvileg a Rendnél kellett volna lennie, hisz kinevezték főatyának.
- Jó reggelt – köszönt Satella.
- Sziasztok. Miről szerettél volna beszélni velem?
- Nem csak veled, hanem mindkettőtökkel – felelte és felpillantott egy papírból. – Először is szeretném, ha eljönnétek velem valahova.
- Rendben – válaszoltuk Chrnoval, majd elindultunk Satella után, aki kisétált a ház elé, ahol már ott várakozott ránk a kocsi.
Beszálltunk és elindultunk. Néhány perccel később egy egyszintes családi ház előtt álltunk meg. Kiszálltunk és kíváncsian néztem körbe. A környék csendes és barátságos volt. Satella a ház bejárati ajtajához lépett, kinyitotta és belépett. Mi is követtük a példáját.
- Kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy mit gondoltok erről a házról.
- Hát, nekem nagyon tetszik. A helységek tágasok és világosok, ami szerintem nagyon jó dolog – válaszoltam.
- Van kert, ahová lehet virágokat és növényeket ültetni – szólalt meg Chrno is.
- Tehát akkor összességében mindkettőtöknek tetszik a ház, igaz?
- Igen.
- Ennek örülök, ugyanis ez a ház a tiétek – jelentette ki Satella.
- Hogy micsoda? – kérdeztem döbbenten.
- Ajándék tőlem nektek. S mielőtt elkezdenél dadogni, Rosette, hogy miért, azért mert megérdemlitek, hogy nyugodt, békés életet éljetek azok után, amin átmentetek.
Ránéztem Chrnora, aki csak mosolyogva bólintott.
- Én… nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg – suttogtam könnyes szemmel.
- Egy egyszerű köszönömmel.
- Köszönjük – válaszolta helyettem Chrno.
- De mégis miből fogjuk fenn tartani ezt a házat?
- Erre az esetre is van egy ajánlatom. Mivel Chicagóban nemsokára megnyílik a vállalatomnak egy újabb üzlete, így szükségem van valakire, aki az itteni dolgokat figyeli és tájékoztat mindenről. Én pedig rád gondoltam, Rosette. Semmi akció és veszély, egyszerű irodai munkáról van szó, ami kapcsolattartást és adminisztratív munkát takar. Nos, mit szólsz?
- Hát, én…
- Még két hónap van a nyitásig, annyi idő alatt simán bele tanulsz mindenbe.
- Vállald el, Rosette – bíztatott Chrno.
- Rendben, elfogadom.
- Köszönöm. Ami téged illett Chrno, a számodra is lenne egy munka. Van egy telephelyem itt New Yorkban, a kikötőben. Oda kellene nekem egy férfi, aki figyelemmel kísér mindent és persze olyan, akiben megbízhatok. Számíthatok rád?
- Természetesen és nagyon köszönöm.
- Szívesen drágáim. Véleményem szerint, térjünk vissza a villába és kezdjétek el a költözködést.
Egyszerre bólintottunk, majd visszamentünk a házba. Otthon aztán kiderült, hogy Yuka és Rinkun is kaptak egy házat és munkalehetőséget Satella vállalatában. A házuk a miénktől csak két házzal volt arrébb és később azt is megtudtam, hogy Yukával együtt fogjuk végezni a munkát, és a fiúk is egymás mellett fognak dolgozni.
Az átköltözés nem tartott sokáig, hisz alig volt cuccunk, de a legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor még két teherautó állt meg a ház előtt. Mint kiderült Satella már előre gondolt mindenre, mert megrendelte a bútorokat és minden olyan fontos kelléket, ami szükségesek a megéléshez. Tátott szájjal figyeltem, ahogy mindent bepakolnak az üres házba. Amikor elmentek az elrendezés már csak ránk várt. Hosszas tárgyalás után találtuk meg egy-egy tárgynak a megfelelő helyét. Késő éjszaka tértünk nyugovóra.
Hétfőn, Satella jött elénk kocsival és ő vitt el minket dolgozni. Chrnot kirakta a kikötőben, míg mi tovább haladtunk. Egy tizenöt emeletes irodaház előtt álltunk meg, ahol már Yuka várakozott ránk, aki ugyanúgy nőiesen öltözködött, mint én. Elsőre furcsa volt szoknyát, blúzt és magas sarkút viselni, de Satella szerint ez a kötelező viselet, amit minden nap viselni kell.
Bent az épületben a legfelső szintig utaztunk. Kilépve a liftből egy nyüzsgő, hangos, nagy és tágas iroda fogadott. Hölgyek és férfiak ültek az asztalok mögött, és telefonáltak vagy papírokkal foglalkoztak. Sokan felnéztek és köszöntek, amikor végig sétáltunk az asztalok között, majd beléptünk Satella magánirodájába, amit egy ajtó és falak választottak el a kinti résztől.
- Nos, kezdjük is az elején – vágott bele Satella és elmondott mindent, amit tudnunk kellett, majd egy idő után neki álltunk dolgozni.
A nap végére már majdnem mindennel tisztában voltunk. Kilépve az irodaházból két kocsi várt bennünket.
- Rosette, a másik kocsi a tiétek. Hogy legyen mivel bejárni, dolgozni minden nap – jelentette ki Satella, majd hazaindult.
Összenéztünk Yukával, majd mi is hazaindultunk. A lányt kiraktam a saját házuk előtt, majd én is hazamentem, ahol már Chrno várt. Vacsorakészítés közben elmeséltük, hogy hogyan telt a másiknak a napja.
A napok teltek és egyre jobban élveztem a munkámat is az irodában. Egyik nap hazaérve meggyújtott gyertyák tömkelege fogadott. Kérdőn néztem körbe. A konyhába besétálva megpillantottam Chrnot, aki rám várt. Az asztalra finom, meleg étel volt kikészítve.
- Szia – köszöntem. – Mi folyik itt?
- Meglepetésnek hívják – válaszolta és közelebb lépett.
Megfogta a kezemet, mélyen a szemembe nézett és közben fél térdre ereszkedett. A szám elé kaptam a kezemet, amikor rádöbbentem, hogy mire készül.
- Rosette Christopher, hozzám jössz feleségül?
Könnyek szöktem a szemembe.
- Igen – válaszoltam meghatottan, majd Chrno az ujjamra húzta a gyűrűt és megcsókolt.
- Szeretlek – mondtam a csók után és szorosan átöleltem.
- Én is.
A leánykérésnek gyorsan híre ment, amit főleg Yukának köszönhetek, aki másnap azonnal meglátta a gyűrűt és tovább is adta a jó hírt a többieknek. A gratulációk folyamatosan csak záporoztak, én pedig igyekeztem mindenkinek megköszönni. Satella azonnal ráállt a témára és több tucat mennyasszonyi újsággal lepett meg. Mondanom se kell, hogy a Rendben is hamar mindenki megtudta és Kate nővér örömmel felajánlotta, hogy tartsuk az esküvőt a templomban és a lakodalmat az udvaron. Nagyon hálás voltam és boldog, hogy mindenki ilyen segítőkész volt. Satellával, Yukával és Azmariával munka után a boltokat jártuk, hogy beszerezzük a legfontosabb kellékeket a nagy eseményre, főleg gondolok itt a mennyasszonyi ruhára, amire nagy nehezen találtunk rá egy New York-i szalonban.
Az időpont arra a napra esett, amikor legelőször találkoztam Chrnoval. A napok csak úgy peregtek és mire észbe kaptam, már az esküvő napja volt és hatalmas fenn forgás volt a házban. Először jött a fodrász, majd a sminkes, aztán már öltözhettünk is és mehettünk is a templomba. Nagyon izgultam. Féltem, hogy valamit elrontok, vagy netalántán elesek, de amikor lefékeztünk a kápolna előtt, minden aggodalmam elszállt és csak arra tudtam gondolni, hogy bent Chrno vár rám, akivel most készülők házasságra lépni. Sóhajtottam egyet, majd megszólalt bent az orgona hangja. Azmaria Joshuába karolva indult el a padsorok között, majd őket követte Satella és Remington tiszteletes. A két lány fantasztikusan nézett ki a vajszínű koszorúslány ruhában, amit persze együtt választottunk ki. Amikor mindketten elérték a helyüket szép, lassan én is elindultam. Mindenki tátott szájjal nézett rám, de volt olyan is, aki sírva fakadt örömében. Chrnora tekintettem, aki fekete szmokingban várt az oltár előtt és valami eszméletlenül nézett ki. Elmosolyodtam, amikor mellé értem, majd szembe fordultunk Kate nővérrel.
- Üdvözlök mindenkit. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy szemtanúi legyünk, amikor eme pár kimondja a boldogító igent – szólalt meg a nővér. – Chrno, feleségül fogadod az itt megjelent Rosette Christophert?
- Igen.
- S te, Rosette Christopher, férjedül fogadod az itt megjelent Chrnot?
- Igen.
- Rám ruházott hatalmamnál fogva férjnek és feleségnek nyilvánítalak titeket. Sok boldogságot!
Szembe fordultam Chrnoval és megcsókoltam, mire hangos üdvrivalgásban tört ki az egész templom.
A kertben hatalmas sátort húztak fel, ami alatt elfért az egész vendégsereg. A táncot mi nyitottuk és sokan meghatódtak a párosunktól. Lassan a többiek is csatlakoztak és hajnalig tartó mulatság kezdődött. Éreztem, hogy az életem még csak most kezdődik el igazán.
Néhány évvel később…
Kint álltam a teraszon és a kertet figyeltem, ahol Chrno játszott Sorával, a kislányunkkal.
- Anya, anya! Nézd, mit szedtünk! – kiáltotta Sora, miközben felém futott.
- Jajj, de szép ez a liliom! – mondtam, amikor megmutatta a virágot.
- Neked szedtem – felelte a kislányom, akinek gyönyörű szép világoskék szeme volt, amit tőlem örökölt, míg sötétkék-fekete haját az apjától. Félig démon volt, de csak azok tudták, akik tényleg közel álltak hozzánk.
- Köszönöm.
Megpusziltam és felálltam. Chrnoval a szemünk találkozott és összemosolyogtunk. Valaki kopogtatott a bejárati ajtón. Felkaptam Sorát, az ajtóhoz sétáltam és kitártam. Satella, Remington tiszteletes, Azmaria, Joshua, Rinkun és Yuka állt az ajtóban.
- Sziasztok! – köszöntem boldogan. – Gyertek beljebb.
A kisebb fajta tömeg besétált a házba és elfoglalta szokásos helyét a nappaliban. Mosolyogva néztem végig a társaságon. Satella és Remington az első közös babájukat várták, míg Joshua és Azmaria épp most értek haza egy kisebb fajta utazásból, amit a Rend szervezett nekik, míg Rinkun és Yuka élték a mindennapjukat.
Mindenki egyszerre kezdett el mesélni, miközben üdítőket osztogattam nekik. Imádtam, amikor így összegyűltünk, mert ilyenkor sokat meséltünk egymásnak, de főleg Sora mindig porondon, akit mindenki imádott. A kislány már a születésénél elvarázsolt mindenkit, így szívesen vigyáztak rá és sokszor vitték el egy-egy napra, hogy mi addig is kettesben lehessünk.
Az életem teljes volt. Mindenem meg volt. Család, barátok, saját ház, munkahely és egy hosszú élet, amit a szeretteimmel tölthetek.
2011. február 20., vasárnap
20.fejezet: Az ébredés
(Chrno szemszöge)
Ezernyi érzelem futott át rajtam. Megkönnyebbülés, aggódás és szerelem.
- Rosette – szólaltam meg mosolyogva és finoman megsimogattam az arcát.
Megpróbált felülni, de nem volt hozzá ereje. Szemei fáradságot tükröztek.
- Css! Pihenj! – mondtam.
Halványan elmosolyodott és a fejét a mellkasomnak döntötte. Éreztem, hogy reszket a kezeimben. Beleszóltam a fülhallgatóba.
- Valaki hozzon egy pokrócot.
Néhány perc múlva két nővér sietett hozzánk. A segítségükkel betakartuk Rosettet, majd finoman felálltam. Megfordultam és elindultam a többiek felé, akik megkönnyebbülve figyeltek minket.
- Hogy van? – kérdezte közelebb lépve Kate nővér.
- Nagyon fáradt. Teljesen kimerült.
- Satella üzeni, hogy menjetek a villába. Rosette ott ki tudja pihenni magát. Már előre ment előkészíteni mindent – mondta Remington tiszteletes.
- Köszönöm.
- A többit itt már mi elintézzük.
- Veletek megyünk mi is - mondta Yuka rám nézve.
Rinkun helyeslően bólintott.
- Rendben.
Finoman elrugaszkodtam a földtől és a villa felé vettem az irányt a barátaimmal együtt. Csendben tettük meg az utat a házig, ahol már Satella már az ajtóban várt minket.
- A régi szobájába vidd be. Mindent előkésítettem már.
Bólintottam, majd mindketten felmentünk az emeletre. Satella kinyitotta a szobaajtót, én pedig beléptem utána. Finoman lefektettem Rosettet az ágyra.
- Addig ti is fürödjetek le, míg én vele foglalkozok – mondta még Satella, mielőtt becsukta volna az ajtót mögöttem.
Fáradtan, de nyugodtan vonultam el fürdeni. Zuhanyzás után átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd leültem az ágyra és türelmesen vártam. Percek teltek el, míg nem kopogtattak. Odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam. Satella állt kint.
- Végeztem. Menj be hozzá nyugodtan – mondta kedvesen.
- Köszönöm, Satella – válaszoltam hálásan.
Átsétáltam a másik szobába. Rosette békésen aludt az ágyban. Egy széket húztam az ágy mellé. Leültem, megfogtam Rosette kezét és türelmesen vártam, hogy felébredjen.
Órákkal később kipihenve Yuka és Rinkun lépett be a szobába, majd utánuk a többiek. Elcsodálkoztam, mikor megláttam, hogy hoznak magukkal párnákat és pokrócokat, majd mindannyian elhelyezkednek a földön és halkan beszélgetni kezdtek. Elmosolyodtam.
A tekintetemet visszafordítottam Rosette felé.
Az éjszakát mindenki a szobában töltötte. Legtöbben hamar elaludtak, de volt, akit csak hajnalban nyomott el az álom. Talán a hajnali órákban aludtam el én is.
Reggel madárcsicsergésre ébredtem. Körbepillantottam. A szobában nem volt senki. Lentről evőeszközcsörgés hallatszódott fel. Yuka tűnt fel az ajtóban.
- Menj, reggelizzél. Addig én itt maradok.
- Nem, köszönöm.
- Chrno! – pirított rám halkan.
Felsóhajtottam.
- Rendben, megyek – mondtam megadóan, majd elindultam lefele. Lent az étkezőben kellemes hangulat volt. Leültem Rinkun mellé és neki álltam reggelizni. Meglepődtem, mikor Alfred lépett ki a konyhából, kezében finom ételekkel. Mielőtt lerakhatta volna a tányért, csöngettek. Mindannyian összenéztünk. Alfred kiment, majd néhány pillanattal később visszajött.
- Asszonyom, van egy kis probléma – szólalt meg.
Egymásra pillantottunk, majd egyszerre mozdult meg mindenki. A bejárati ajtóhoz érve, mindannyian ledöbbentünk, ugyanis kint a ház előtt három kocsi állt, amik tömve voltak virágokkal.
- Hova tegyem őket? – kérdezte Alfred.
Satella is alig tudott megszólalni döbbenetében.
- Az egyik részét tegye a teraszra, a többi kerüljön fel Rosette erkélyére.
- Ki küldött ennyi virágot? – kérdezte Azmaria.
- A Rend tagjai. Miamiból, Chicagóból, New Yorkból, mindenhonnan – válaszolta az egyik nővér.
Még jobban meglepődtünk. Olyan sok virág volt, hogy muszáj volt segítenünk a nővéreknek behordani az ajándékokat. Yuka eltátotta a száját, mikor egymás után beléptünk Rosette szobájába, kezünkben a sok virággal.
- Mik ezek? – kérdezte.
- Ajándékok Rosette számára a Rend tagjaitól – válaszoltam és leraktam néhányat a teraszra.
Mire fordultam még egyet, addigra Yuka a legszebb virágokból egy csokrot állított össze és az éjjeli szekrényre rakta, Rosette feje mellé.
Mikor elcsendesedett a ház és elmentek a nővérek, mindenki visszaszivárgott Rosette szobájába. Helyet cseréltem Yukával, majd mindenki a virágokról kezdett el beszélgetni, de én csak fél füllel figyeltem rájuk.
(Rosette szemszöge)
Miután kinyitottam a szemeimet, Chrnot pillantottam meg, aki sírt. Megkönnyebbülés futott át az arcán, amikor a szemébe néztem. Megpróbáltam felülni, de túlfáradt voltam hozzá.
- Css! Pihenj! – mondta Chrno.
Halványan elmosolyodtam. Mielőtt elaludtam volna, éreztem, hogy betakarnak, aztán elnyelt a sötétség. Nem álmodtam semmit, csak úgy lebegtem a sötétségben.
Mikor kipihentnek éreztem magamat, kinyitottam a szememet. A látványtól teljesen ledöbbentem. Először a sok virágot pillantottam meg. Annyi volt belőlük, hogy majdnem az egész teraszt elfoglalták. Másodjára a többiek láttam meg, akik a szoba egyes részeiben pihentek. Elmosolyodtam. Mindannyian értem aggódtak és még képesek voltak kényelmetlenül aludni, csak, hogy mellettem legyenek. Oldalra fordítottam a fejemet. Chrno, a fejét az ágyra hajtva aludt.
„- Hála az égnek, hogy mindenki túlélte!” – gondoltam és hangosan felsóhajtottam.
Finoman megsimogattam Chrno fejét. Nem akartam felébreszteni, de még is sikerült. Szemeim rám emelte, amik először homályosak voltak, majd kiélesedett a látása. Felegyenesedett és mire bármit is mondhatott volna, én már szorosan átöleltem. Karjaival körbe font és még jobban magához ölelt. Felnéztem az arcára. Szemei ragyogtak a boldogságtól.
- Felébredsz és nekünk nem is szólsz?? – hallottam meg Satella hangját.
Odakaptam a fejemet. Elmosolyodtam.
- Most akartam szólni – válaszoltam.
Mindannyian közelebb léptek, Chrno leült az ágyra és megfogta a kezemet. Mindenki leült az ágyra, ahol talált helyet.
- De hát, mi történt? – kérdeztem. – Annyira emlékszem, hogy sikerült legyőznöm Satanaelt, és arra, hogy Chrno szólongat.
- A fényességtől, amit előidéztél az összes démon meghalt, köztük Aion is – válaszolta Remington tiszteletes.
- S mi történt akkor mikor elvittek a Rendtől? Azt hittem mindannyian meghaltatok.
- Nem, hála Satellának, aki még időben fel tudott húzni egy pajzsot, ami mindnyájunkat megvédett – mondta Azmaria.
- Akkor vége mindennek.
- Bizony – szólalt meg Joshua is.
Mindannyian elmosolyodtunk.
Ahogy teltek a napok úgy nyertem vissza az energiámat. Az ébredés után két nappal Kate nővér is meglátogatott a lányokkal együtt. Kint a kertben fogadtam őket, hisz olyan jó idő volt. Chrno és Rinkun bent voltak a házban, míg a többiek elmentek a Rendre jelentést írni az elmúlt napokról és Yuka is szívesen tartott velük. Satella a saját vállalkozásával volt elfoglalva bent a városban. A lányoknak be nem állt a szája. Folyamatosan csak meséltek és meséltek, én pedig csak mosolyogtam rajtuk.
- Lányok, ha megkérhetlek titeket, akkor magunkra hagytok egy kicsit Kate nővérrel? – kérdeztem.
- Persze – válaszolták és bementek a házba.
Kate nővér az asztal túl oldalán ült és kíváncsian nézett rám.
- Kate nővér… - kezdtem el, de nem tudtam befejezni, mert egy alak magaslott fölém. Kate nővér kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Én csak azt éreztem, hogy valaki a torkomnál fogva felkap és elrángat a kert végébe. Levegőt alig kaptam. Felnéztem az illetőre és a lélegzetem is elállt a meglepettségtől.
- Hogy lehet, hogy te még élsz?? – nyögtem alig hallhatóan.
- Tudom jól, hogy mikor kell eltűnni valahonnan – búgta a fülemben.
Időközben Chrno és Rinkun is feltűnt, akik először meglepődtek az illetőn, majd támadó pozíciót vettek fel.
- Aion! – morogta Chrno.
- Áh, úgy látom egy karcolás nélkül megúsztátok a harcot.
- Engedd el Rosettet!
- Mit akarsz? – kérdeztem.
- Az életedet, picinyem. Mindenki halott, akiért harcoltam. Most itt az idő, hogy bosszút álljak!
Rápillantottam Chrno, majd finoman a lábam felé böktem. Először nem értette a célzást, majd meglátta, hogy finoman előveszem a fegyvert, már mindent értett.
- Búcsúzz el az életedtől! – mondta Aion.
- Most, Chrno! – kiáltottam, majd lőttem. Aiont eltalálta a lövedék, amitől hátra tántorodott, így én ki tudtam szabadulni, Chrno Rinkunnal együtt végeztek Aionnal, most már véglegesen.
Kate nővér azonnal odaszaladt hozzám.
- Jól van? – kérdezte.
- Igen, köszönöm.
Chrno is oda sietett.
- Minden rendben? - kérdezte megfogva a kezemet.
- Igen – feleltem és rá mosolyogtam biztatólag.
Mikor mindenki megnyugodott és minden visszatért a régi kerékvágásba újból leültünk beszélni Kate nővérrel, de most Chrno is ott volt. Ő már tudta, hogy mit akarok mondani, már az éjszaka beavattam a titokba.
- Kate nővér azt szerettem volna mondani, hogy szeretnék kilépni a Magdaléna Rendből.
A nővért teljesen meglepte a kijelentésem.
- Hogy-hogy erre a döntésre jutott? – kérdezte.
- Tudja, már ezt akkor elterveztem, mielőtt meghaltam volna. Szeretném az életemet nyugalomban leélni, távol minden rosszból. Elég volt egy életre a rosszból – mondtam és Chrnora néztem.
Kate nővér elmosolyodott.
- Legyen, ahogy akarja Rosette nővér – mondta a nővér, majd felállt az asztaltól és távozott.
Egy új fejezet nyílt az életemben, ezen a napon.
Ezernyi érzelem futott át rajtam. Megkönnyebbülés, aggódás és szerelem.
- Rosette – szólaltam meg mosolyogva és finoman megsimogattam az arcát.
Megpróbált felülni, de nem volt hozzá ereje. Szemei fáradságot tükröztek.
- Css! Pihenj! – mondtam.
Halványan elmosolyodott és a fejét a mellkasomnak döntötte. Éreztem, hogy reszket a kezeimben. Beleszóltam a fülhallgatóba.
- Valaki hozzon egy pokrócot.
Néhány perc múlva két nővér sietett hozzánk. A segítségükkel betakartuk Rosettet, majd finoman felálltam. Megfordultam és elindultam a többiek felé, akik megkönnyebbülve figyeltek minket.
- Hogy van? – kérdezte közelebb lépve Kate nővér.
- Nagyon fáradt. Teljesen kimerült.
- Satella üzeni, hogy menjetek a villába. Rosette ott ki tudja pihenni magát. Már előre ment előkészíteni mindent – mondta Remington tiszteletes.
- Köszönöm.
- A többit itt már mi elintézzük.
- Veletek megyünk mi is - mondta Yuka rám nézve.
Rinkun helyeslően bólintott.
- Rendben.
Finoman elrugaszkodtam a földtől és a villa felé vettem az irányt a barátaimmal együtt. Csendben tettük meg az utat a házig, ahol már Satella már az ajtóban várt minket.
- A régi szobájába vidd be. Mindent előkésítettem már.
Bólintottam, majd mindketten felmentünk az emeletre. Satella kinyitotta a szobaajtót, én pedig beléptem utána. Finoman lefektettem Rosettet az ágyra.
- Addig ti is fürödjetek le, míg én vele foglalkozok – mondta még Satella, mielőtt becsukta volna az ajtót mögöttem.
Fáradtan, de nyugodtan vonultam el fürdeni. Zuhanyzás után átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd leültem az ágyra és türelmesen vártam. Percek teltek el, míg nem kopogtattak. Odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam. Satella állt kint.
- Végeztem. Menj be hozzá nyugodtan – mondta kedvesen.
- Köszönöm, Satella – válaszoltam hálásan.
Átsétáltam a másik szobába. Rosette békésen aludt az ágyban. Egy széket húztam az ágy mellé. Leültem, megfogtam Rosette kezét és türelmesen vártam, hogy felébredjen.
Órákkal később kipihenve Yuka és Rinkun lépett be a szobába, majd utánuk a többiek. Elcsodálkoztam, mikor megláttam, hogy hoznak magukkal párnákat és pokrócokat, majd mindannyian elhelyezkednek a földön és halkan beszélgetni kezdtek. Elmosolyodtam.
A tekintetemet visszafordítottam Rosette felé.
Az éjszakát mindenki a szobában töltötte. Legtöbben hamar elaludtak, de volt, akit csak hajnalban nyomott el az álom. Talán a hajnali órákban aludtam el én is.
Reggel madárcsicsergésre ébredtem. Körbepillantottam. A szobában nem volt senki. Lentről evőeszközcsörgés hallatszódott fel. Yuka tűnt fel az ajtóban.
- Menj, reggelizzél. Addig én itt maradok.
- Nem, köszönöm.
- Chrno! – pirított rám halkan.
Felsóhajtottam.
- Rendben, megyek – mondtam megadóan, majd elindultam lefele. Lent az étkezőben kellemes hangulat volt. Leültem Rinkun mellé és neki álltam reggelizni. Meglepődtem, mikor Alfred lépett ki a konyhából, kezében finom ételekkel. Mielőtt lerakhatta volna a tányért, csöngettek. Mindannyian összenéztünk. Alfred kiment, majd néhány pillanattal később visszajött.
- Asszonyom, van egy kis probléma – szólalt meg.
Egymásra pillantottunk, majd egyszerre mozdult meg mindenki. A bejárati ajtóhoz érve, mindannyian ledöbbentünk, ugyanis kint a ház előtt három kocsi állt, amik tömve voltak virágokkal.
- Hova tegyem őket? – kérdezte Alfred.
Satella is alig tudott megszólalni döbbenetében.
- Az egyik részét tegye a teraszra, a többi kerüljön fel Rosette erkélyére.
- Ki küldött ennyi virágot? – kérdezte Azmaria.
- A Rend tagjai. Miamiból, Chicagóból, New Yorkból, mindenhonnan – válaszolta az egyik nővér.
Még jobban meglepődtünk. Olyan sok virág volt, hogy muszáj volt segítenünk a nővéreknek behordani az ajándékokat. Yuka eltátotta a száját, mikor egymás után beléptünk Rosette szobájába, kezünkben a sok virággal.
- Mik ezek? – kérdezte.
- Ajándékok Rosette számára a Rend tagjaitól – válaszoltam és leraktam néhányat a teraszra.
Mire fordultam még egyet, addigra Yuka a legszebb virágokból egy csokrot állított össze és az éjjeli szekrényre rakta, Rosette feje mellé.
Mikor elcsendesedett a ház és elmentek a nővérek, mindenki visszaszivárgott Rosette szobájába. Helyet cseréltem Yukával, majd mindenki a virágokról kezdett el beszélgetni, de én csak fél füllel figyeltem rájuk.
(Rosette szemszöge)
Miután kinyitottam a szemeimet, Chrnot pillantottam meg, aki sírt. Megkönnyebbülés futott át az arcán, amikor a szemébe néztem. Megpróbáltam felülni, de túlfáradt voltam hozzá.
- Css! Pihenj! – mondta Chrno.
Halványan elmosolyodtam. Mielőtt elaludtam volna, éreztem, hogy betakarnak, aztán elnyelt a sötétség. Nem álmodtam semmit, csak úgy lebegtem a sötétségben.
Mikor kipihentnek éreztem magamat, kinyitottam a szememet. A látványtól teljesen ledöbbentem. Először a sok virágot pillantottam meg. Annyi volt belőlük, hogy majdnem az egész teraszt elfoglalták. Másodjára a többiek láttam meg, akik a szoba egyes részeiben pihentek. Elmosolyodtam. Mindannyian értem aggódtak és még képesek voltak kényelmetlenül aludni, csak, hogy mellettem legyenek. Oldalra fordítottam a fejemet. Chrno, a fejét az ágyra hajtva aludt.
„- Hála az égnek, hogy mindenki túlélte!” – gondoltam és hangosan felsóhajtottam.
Finoman megsimogattam Chrno fejét. Nem akartam felébreszteni, de még is sikerült. Szemeim rám emelte, amik először homályosak voltak, majd kiélesedett a látása. Felegyenesedett és mire bármit is mondhatott volna, én már szorosan átöleltem. Karjaival körbe font és még jobban magához ölelt. Felnéztem az arcára. Szemei ragyogtak a boldogságtól.
- Felébredsz és nekünk nem is szólsz?? – hallottam meg Satella hangját.
Odakaptam a fejemet. Elmosolyodtam.
- Most akartam szólni – válaszoltam.
Mindannyian közelebb léptek, Chrno leült az ágyra és megfogta a kezemet. Mindenki leült az ágyra, ahol talált helyet.
- De hát, mi történt? – kérdeztem. – Annyira emlékszem, hogy sikerült legyőznöm Satanaelt, és arra, hogy Chrno szólongat.
- A fényességtől, amit előidéztél az összes démon meghalt, köztük Aion is – válaszolta Remington tiszteletes.
- S mi történt akkor mikor elvittek a Rendtől? Azt hittem mindannyian meghaltatok.
- Nem, hála Satellának, aki még időben fel tudott húzni egy pajzsot, ami mindnyájunkat megvédett – mondta Azmaria.
- Akkor vége mindennek.
- Bizony – szólalt meg Joshua is.
Mindannyian elmosolyodtunk.
Ahogy teltek a napok úgy nyertem vissza az energiámat. Az ébredés után két nappal Kate nővér is meglátogatott a lányokkal együtt. Kint a kertben fogadtam őket, hisz olyan jó idő volt. Chrno és Rinkun bent voltak a házban, míg a többiek elmentek a Rendre jelentést írni az elmúlt napokról és Yuka is szívesen tartott velük. Satella a saját vállalkozásával volt elfoglalva bent a városban. A lányoknak be nem állt a szája. Folyamatosan csak meséltek és meséltek, én pedig csak mosolyogtam rajtuk.
- Lányok, ha megkérhetlek titeket, akkor magunkra hagytok egy kicsit Kate nővérrel? – kérdeztem.
- Persze – válaszolták és bementek a házba.
Kate nővér az asztal túl oldalán ült és kíváncsian nézett rám.
- Kate nővér… - kezdtem el, de nem tudtam befejezni, mert egy alak magaslott fölém. Kate nővér kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Én csak azt éreztem, hogy valaki a torkomnál fogva felkap és elrángat a kert végébe. Levegőt alig kaptam. Felnéztem az illetőre és a lélegzetem is elállt a meglepettségtől.
- Hogy lehet, hogy te még élsz?? – nyögtem alig hallhatóan.
- Tudom jól, hogy mikor kell eltűnni valahonnan – búgta a fülemben.
Időközben Chrno és Rinkun is feltűnt, akik először meglepődtek az illetőn, majd támadó pozíciót vettek fel.
- Aion! – morogta Chrno.
- Áh, úgy látom egy karcolás nélkül megúsztátok a harcot.
- Engedd el Rosettet!
- Mit akarsz? – kérdeztem.
- Az életedet, picinyem. Mindenki halott, akiért harcoltam. Most itt az idő, hogy bosszút álljak!
Rápillantottam Chrno, majd finoman a lábam felé böktem. Először nem értette a célzást, majd meglátta, hogy finoman előveszem a fegyvert, már mindent értett.
- Búcsúzz el az életedtől! – mondta Aion.
- Most, Chrno! – kiáltottam, majd lőttem. Aiont eltalálta a lövedék, amitől hátra tántorodott, így én ki tudtam szabadulni, Chrno Rinkunnal együtt végeztek Aionnal, most már véglegesen.
Kate nővér azonnal odaszaladt hozzám.
- Jól van? – kérdezte.
- Igen, köszönöm.
Chrno is oda sietett.
- Minden rendben? - kérdezte megfogva a kezemet.
- Igen – feleltem és rá mosolyogtam biztatólag.
Mikor mindenki megnyugodott és minden visszatért a régi kerékvágásba újból leültünk beszélni Kate nővérrel, de most Chrno is ott volt. Ő már tudta, hogy mit akarok mondani, már az éjszaka beavattam a titokba.
- Kate nővér azt szerettem volna mondani, hogy szeretnék kilépni a Magdaléna Rendből.
A nővért teljesen meglepte a kijelentésem.
- Hogy-hogy erre a döntésre jutott? – kérdezte.
- Tudja, már ezt akkor elterveztem, mielőtt meghaltam volna. Szeretném az életemet nyugalomban leélni, távol minden rosszból. Elég volt egy életre a rosszból – mondtam és Chrnora néztem.
Kate nővér elmosolyodott.
- Legyen, ahogy akarja Rosette nővér – mondta a nővér, majd felállt az asztaltól és távozott.
Egy új fejezet nyílt az életemben, ezen a napon.
2011. január 28., péntek
19.fejezet: Harc az életért
Meghoztam a friss fejit, remélem tetszeni fog. Egy ideig nem leszek, mert síelni vagyok, addig is kitartás!
(Rosette szemszöge)
A Rend egész területét megrázta a robbanás. Éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Mindenki, akit szerettem halott volt, s mind miattam.
„Chrno.”
A fájdalom teljesen elborította a lelkemet. Nem is figyeltem, hogy merre visznek, csak a többiekért aggódtam.
„- Túlélte valaki? Vagy mindenki meghalt?” – gondolkodtam.
Aztán csak azt éreztem, hogy a démon, aki cipelt, földet ért. Körbenéztem. Annál a raktárnál voltunk, amit a fényképeken láttam. A démon besétált velem a raktárba, ahol már néhányan benn tartózkodtak. Nagy üdvrivalgásban törtek ki, mikor megláttak engem. A magas démon ledobott a földre, majd vaskos láncokat húzott elő a sötétből. A kötést eloldozta a kezemen, majd rárakta a láncokat, amik a földhöz voltak rögzítve.
- Aztán legyél jó kislány – mondta kacagva, majd magamra hagyott a sok gúnyos szempárral.
Mindenki végig mért, majd elsétált nevetgélve. Nem néztem egyikkőjükre sem, inkább a piszkos földet figyeltem. Hallottam, hogy valaki közelebb lépett hozzám. Felnéztem.
- Mit akarsz? – sziszegtem.
- Tudod, Rosette, sokáig nem akartam hinni a szóbeszédnek, hogy élsz, de mikor saját magam bizonyosodtam meg felőle, meglepődtem. Nagyon szerethetett az Úr, hogy visszaküldött téged a földre..
- Tartsd meg a szent beszédedet.
- Milyen harapós lettél – nevetett fel.
- Még meglakolsz a többiek halálért. Én magam foglak megölni – mondtam a szemébe nézve.
Harsányan felkacagott.
- Majd meglátjuk, majd meglátjuk – ismételgette és tovább sétált.
Újból magamba roskadtam.
„- Uram, kérlek, add, hogy túlélték.” – fohászkodtam.
(Chrno szemszöge)
A két démon, aki fogva tartott, elengedett, majd felröppent a többiekhez a levegőbe. Mindannyian körbe vettek minket.
- Mindenkit öljetek meg! – hallottam Aiontól a parancsot.
- Ne! –sikította Rosette kétségbeesetten.
A démonokra néztem, akik mind ördögien elmosolyodtak és támadást indítottak a földön lévőkre.
Még utoljára hallottam Rosette kiáltását, majd hatalmas rengés rázta meg a földet és porfelhő szállt fel. Sokáig tartott, mire a porfelhő elült és látni lehetett valamit. Teljesen ledöbbentett, amit láttam. Mindenki épen megúszta az utolsó támadást. Kérdőn néztem körbe. Végül megláttam Satellát, aki az ékkövei segítségével fel tudott húzni mindenki fölé egy hatalmas pajzsot. A végén már nem tudta tartani és fáradtam rogyott össze. Remington sietett mellé. Összemosolyogtak. Ahogy körbe járatattam a tekintetemet, észrevettem Yukát is, aki Rinkun mellett térdepelt. Felálltam, de egy pillanatra összegörnyedtem a fájdalomtól, ami bele nyílalt a bordáim közé. Lassú léptekkel elindultam feléjük, majd letérdepeltem. Yuka arcát könnyek áztatták. Rinkun holtan feküdt a földön.
- Nem! – zokogta folyamatosan. – Rinkun! – kiáltotta kétségbeesetten.
Elfordítottam a fejemet. A fájdalom a szívembe mart. Érzékeltem, hogy mindenki közelebb lép hozzánk és letérdepelnek mellénk. Éreztem, hogy valaki megfogja a karomat. Kinyitottam a szememet és az illetőre néztem. Azmaria térdepelt mellém, könny áztatta arccal. Rám mosolyogott és ebben a mosolyban fel véltem ismerni egy apró reményt, majd rájöttem, hogy mi fog következni.
Azmaria becsukta a szemét és énekelni kezdett. Percek teltek el, míg Azmaria énekelt és senki nem mozdult. Mikor a hangja elhalkult kinyitotta a szemét és Rinkunra nézett. Barátom szép lassan kinyitotta a szemét és Yukára nézett, aki boldogan vetette magát a nyakába zokogva. A körülöttünk lévők hangos üdvrivalgásban törtek ki. Rinkun felült, majd Yukával együtt hálásan megköszönték Azmariának. Ahogy körbe pillantottam, láttam, hogy mindenki sebe begyógyult és újult erővel álltak fel.
Yuka lépett elém szomorú szemekkel.
- Sajnálom, Chrno. Én meg próbáltam mindent – felelte bűnbánóan.
- Nem a te hibád – mondtam bátorítólag.
Halványan elmosolyodott.
- Szedjük össze a csapatot és menjünk – szólalt meg keményen Rinkun.
Bólintottam. Az öreg a műhelyéből kihozott egy furcsa műszert és egy térképet. Leterítette a földre. Mindannyian köré sereglettünk.
- Ez a műszer megmutatja, hogy pontosan merre is van Rosette – szólalt meg. – Még annak idején beszereltem egy nyomkövetőt a fülhallgatóba, így most pontosan tudjuk, hogy merre van.
Az öreg egy pontra mutatott a térképen, ami közel volt a folyóparton.
- Ez az a hely, ahol a démonok folyamatosan gyülekeztek – mondta Kate nővér.
- Rendben emberek, figyelem! – szólt hangosan Remington. – Az első szakasz itt marad helyre állítani a dolgokat. A második szakasz szerelkezzen fel és jöjjön velünk. Mindenkinek öt perce van, hogy összeszedje a szükséges fegyvereket! Gyerünk, emberek, gyerünk! – adta ki a parancsot. – Rosette-nek nagy szüksége van ránk!
Mindenki mozgásba lendült. Tíz perc múlva egytől egyig felszerelkezve álltak és hallgatták a tanácskozást. Nem sokkal később már mindannyian úton voltunk a város felé. Yukával és Rinkunnal az oldalamon mentem elől, a többiek pedig utánunk. Még Kate nővér is csatlakozott hozzánk.
„- Tarts ki, Rosette! Nem sokára ott vagyunk!” – gondoltam kétségbeesetten.
(Rosette szemszöge)
Nem tudom mióta lehettem a raktár épületben, de hirtelen mozgolódásra lettem figyelmes. Egy széket toltak a közelembe, aztán mindenki közelebb lépett hozzám. Egyesével térdepeltek le. Az első sorban felfedeztem Aiont és a csapatát. Néhány másodperc múlva mérhetetlen gonoszság csapott meg. Aztán cipőkopogásra lettem figyelmes. Felnéztem és egy jól öltözött férfi állt előttem, vigyorral az arcán.
- Üdvözletem! Te volnál Rosette Christopher? Csinos kis hölgy vagy – mondta közelebb hajolva és mélyet szippantott az illatomból.
Automatikusan elhúzódtam tőle. Hangosan felkacagott.
- Oh, elnézését kérem, hogy idáig nem mutatkoztam be…
- Tudom, hogy ki maga! – fojtottam belé a szót. – Satanael, a bukott angyal, aki gyűlölte az embereket, és aki a világ végét akarja hozni az ártatlan emberekre!
- Hm, milyen jól informált kislány vagy. S azt is tudod, hogy hogyan akarom végre hajtani a tervemet? – kérdezte és leült a székre, amit neki készítettek oda.
Nem válaszoltam.
- A te lelkeddel, hisz mindenhez te vagy a kulcs. A te lelked tiszta, mióta visszatértél a mennyből. Tudod, azért utálom az embereket, mert mindig csak saját magukra gondolnak és önzőek másokkal szemben is. Ezért döntöttem így, hogy visszatérek a mennybe és mindent újra csinálok. Újra teremtek mindent.
- Ezt nem teheted! Élnek a földön olyan emberek, akik semmi rosszat nem tettek és a lelkük sem romlott! – kiáltottam fel. – A gyermekek, és akiket megfelelően neveltek jó emberek. Sajnos a világban nagyon sok rossz ember járkál, de ennek meg van az oka.
- Már nem hat meg, hogy nő vagy gyermek, mind egytől egyig gonosz – felelte semmitmondóan. – De, legyen elég ennyi. Kezdődjék a szertartás! Hívjátok ide a boszorkányt!
Néhány perccel később egy rusnya nő lépett elém és elkezdett mormolni szavakat. A teremben mindenki csendben hallgatta a fejleményeket, míg valaki ki nem csapta a hatalmas bejárati ajtót.
- Jönnek! – kiáltotta felénk futva, ezzel megzavarva a szertartást.
- Kik? – kérdezte Satanael.
- A Magdaléna Rend tagjai és a három démon – mondta a nyurga démon.
Felragyogtak a szemeim.
„- Hála az égnek, hogy senki nem halt meg. Köszönöm Istenem.” – üzentem gondolatban.
Ránéztem a fő gonoszra.
- Add fel, Satanael. Ha feladod, Isten még megbocsájt neked! Tudod jól, hogy úgy sem nyerhetsz.
- Elhallgass! – dörrent rám. – Mindenki, menjen ki és védelmezze a raktárt! Senki nem léphet be az ajtón és zavarhatja meg a szertartást! Induljatok! – adta ki a parancsot.
Mindenki egyszerre állt fel és indult el kifele. Még Aion is a csapatával együtt.
- Folytasd! – parancsolt Satanael a boszorkányra, aki újból mormogni kezdett.
(Chrno szemszöge)
Ahogy egyre közelebb értünk a raktárhoz, úgy nőtt bennem az aggodalom Rosette iránt. Talán csak néhány száz méter választott el minket a raktár bejáratától, amikor a démonok kisereglettek és védelmezően körbevették az épületet.
- Figyelem, mindenki! – szólt bele a fülhallgatóba Remington. – A fő cél, hogy Rosettet biztonságban kihozzák. Akinek sikerül azonnal jelezzen!
- Igenis! – hangzott a válasz egy csomó helyről.
A következő pillanatban a démonok támadásba lendültek és ezzel elkezdődött a harc az életben maradásért. Mindenki egy célért küzdött.
(Rosette szemszöge)
Kintről beszűrődtek a harc zajai. Felismertem néhány ismerős hangot. Boldog voltam, de a harcnak közel sem volt még vége. Aztán hirtelen fordult a kocka.
Váratlanul összeestem és hányinger tört rám. Alig kaptam levegőt. Éles fájdalom járta át az egész testemet. Félig lehunyt szemmel néztem Satanaelre.
- Nem tudod, hogy mi történik veled, igaz? Nos, akkor elmondom, hogy a boszorkány a lelked kiszabadítására mormol varázsigét. A lelked lassan elhagyja a testedet és felszárnyal a felhők közé, utat törve Istenhez.
Teljesen összegörnyedtem. Már éreztem a testemben, hogy a lelkem szabadulni akar. Aztán hangosan felkiáltottam. A testemből hófehér fény lövellt az ég felé, majd a lelkem távozott belőlem.
( Chrno szemszöge)
A harcolók között kiszúrtam Aiont. Hátulról támadtam rá, így váratlanul érte a támadásom és a földön kötött ki. Szembe fordult velem, majd rám támadt.
- Itt a vége, Chrno! Pillanatokon belül megnyílik a kapu a föld és menny között, s mindenki meghal.
Rámordultam, majd egy újabb csapást mértem rá. Nem tudta kivédeni a támadást, így újból a földön kötött ki. Aztán a semmiből Aion három társa tűnt fel és fogtak fel.
- Örök vesztes maradsz, Chrno! – felelte Aion gonosz vigyorral az arcán.
A nagy harcban egy fényes fénycsóvára lett mindenki figyelmes. Az ég felé tartott, s mintha a menny megnyílt volna.
- Rosette! – kiáltottam kétségbeesetten, de nem tudtam megmozdulni, köszönhetően a három démonnak, akik lefogtak. – Tudja valaki, hogy mi történik odabenn? – kérdeztem a fülhallgatóba.
Remington tiszteletes válaszolt harc közben.
- Megidézték Rosette lelkét, ami utat nyit a mennybe, hisz tisztalelkű ember.
Halálra rémülve néztem a fényes csóvára.
„- Nem veszíthetem el Őt újból!”- gondoltam.
( Rosette szemszöge)
Nem tudtam, hogy mi történik velem, csak azt, hogy repülők az ég felé, vagyis a lelkem szállt felfele. Már láttam a mennyország kapuját is, ami mögött az angyalok néztek ki aggódva.
„ – Ne add fel, Rosette! Mindannyian számítunk rád a barátaiddal együtt! – hallottam meg valahonnan Isten hangját.
Aztán meghallottam a barátaim hangját is, akik mind az én nevemet ejtették ki aggódva.
- Rosette! – hallottam meg Chrno kétségbeesett hangját.
Chrno hangja megállásra kényszerített.
„ – Én nem akarom, hogy mindenki meghaljon! Mindenkinek joga van élnie, akár jó vagy rossz ember, nincs senkinek joga elvenni az életüket!” – gondoltam és éreztem, hogy hatalmas erő járja át a lelkemet.
Megfordultam és visszaindultam a testemben. Mikor újból megtaláltam testemben a lelkem helyét, lassan kinyitottam a szememet és ránéztem Satanaelre, aki hitetlenkedve nézett rám.
- Hogy sikerült visszatérned? – kérdezte teljesen ledöbbenve.
- Adj békességet az eltévedt báránynak, adj nyugodalmat a farkas agyarának és sújts le a démonokra a vég pallosával! – mondtam halkan, majd a kezeimet széttártam, az ég felé nézve.
A láncaim leszakadtak a kezemről, majd hatalmas fény áradt ki a testemből, beborítva mindent. Satanael hangosan felkiáltott, majd örökre elnémult, s a hangjával a gonoszság is eltűnt a földszínéről. A fényesség lassan halványodni kezdett, majd szép lassan kihunyt, én pedig elvesztettem az eszméletemet.
(Chrno szemszöge)
Az első fényesség néhány perccel később elmúlt, majd rá nem sokkal később egy újabb fényesség tűnt fel a raktár felől, ami lassan növekedni kezdett, majd szép lassan mindenkit körbe ölelt. A szemem elé kaptam a kezemet. Percekig tartott a fényesség, majd lassan minden ugyan olyan világos lett, mint azelőtt. Kinyitottam a szememet és körbe néztem. Egyetlen egy démont se láttam, Rinkun, Yukán és a Rend tagjain kívül. Mindenki felállt és csodálkozva nézett körbe. A raktárra néztem, ami darabokban hevert.
- Rosette! – kiáltottam és azonnal odaröppentem.
Keresgélni kezdtem a romok között. Végül egy gerenda alatt találtam rá. Letérdepeltem mellé. Finoman az ölembe vettem és cirógatni kezdtem az arcát.
- Rosette! – szólítottam meg gyengéden, de nem reagált. – Rosette, ébredj! Vége van mindennek! Mindenki túlélte! –mondtam.
De Rosette semmire nem reagált. Elfogott a félelem. Finoman megráztam, de arra sem reagált semmit.
(Zene: http://www.youtube.com/watch?v=9bxc9hbwkkw&ob=av2el)
„ – Nem, az nem lehet!” – gondoltam kétségbeesetten.
- Rosette, kérlek, nyisd ki a szemed! – kérleltem simogatva. – Kérlek, Rosette, ne hagyj itt! – éreztem, hogy a könnyeim elerednek. – Gyere vissza hozzám, én kicsi Rosettem!
Felkiáltottam fájdalmamban, majd lehajtottam a fejemet és úgy sírtam.
- Szeretlek, Rosette! Kérlek, gyere vissza hozzám! Szükségem van rád! – suttogtam.
A könnyeim az arcomat áztatták. A fájdalom majd széttépte a lelkemet.
„- Kérlek, Uram, add vissza nekem Őt! – fohászkodtam Istenhez és közben Rosette kezét csókolgattam. „- Kérlek, Uram!”
Már nem érdekelt, hogy ki látja, hogy démon létemre sírok. Nem is, már zokogtam.
- ROSETTE! – üvöltettem hangosan az ég felé.
(Rosette szemszöge)
Mikor a szemeimet újból kinyitottam egy ismerős helyen találtam magamat. Felültem és körbenéztem.
- Üdvözöllek, Rosette! – hallottam meg az Úr hangját.
Felálltam és a férfi felé fordultam.
- Mi történt? – kérdeztem a fejemet fogva.
- A lelked erejével sikerült legyőznöd a gonoszt.
- Megsérült valaki?
- Nem.
- Hála az égnek – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Aztán eszembe jutott valami. – Meghaltam? – kérdeztem óvatosan.
- Nem, csak szerettem volna megköszönni a segítséget – mondta az Úr és az angyalaival együtt meghajolt előttem.
Kicsit zavarban voltam. Végül én is meghajoltam.
- Örök hálával tartozunk neked Rosette Christopher. Menj, térj vissza a barátaidhoz és élj addig, ameddig meg van írva, s majd egy napon térj vissza hozzám.
- Köszönöm – hajoltam meg és lehunytam a szememet.
Mikor újból magamhoz tértem, éreztem, hogy a testem fáradt és kimerült. Távolról hallottam egy hangot is. Chrno hangja volt és sírt. Zokogott.
- Szeretlek, Rosette! – mondogatta folyamatosan.
Szép lassan kinyitottam a szememet.
- Chrno – szóltam elhaló hangon.
(Chrno szemszöge)
A többiek nem jöttek közelebb, inkább tisztes távolságban megálltak és ott sírdogáltak. Lehajtott fejjel sírtam és könnyeim Rosette-re hullottak.
- Szeretlek, Rosette! – mondogattam folyamatosan.
Aztán meghallottam a világ legcsodálatosabb hangját.
- Chrno.
Felnéztem Rosette arcára és azonnal elmerültem azokban a tengerkék szemekben.
(Rosette szemszöge)
A Rend egész területét megrázta a robbanás. Éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Mindenki, akit szerettem halott volt, s mind miattam.
„Chrno.”
A fájdalom teljesen elborította a lelkemet. Nem is figyeltem, hogy merre visznek, csak a többiekért aggódtam.
„- Túlélte valaki? Vagy mindenki meghalt?” – gondolkodtam.
Aztán csak azt éreztem, hogy a démon, aki cipelt, földet ért. Körbenéztem. Annál a raktárnál voltunk, amit a fényképeken láttam. A démon besétált velem a raktárba, ahol már néhányan benn tartózkodtak. Nagy üdvrivalgásban törtek ki, mikor megláttak engem. A magas démon ledobott a földre, majd vaskos láncokat húzott elő a sötétből. A kötést eloldozta a kezemen, majd rárakta a láncokat, amik a földhöz voltak rögzítve.
- Aztán legyél jó kislány – mondta kacagva, majd magamra hagyott a sok gúnyos szempárral.
Mindenki végig mért, majd elsétált nevetgélve. Nem néztem egyikkőjükre sem, inkább a piszkos földet figyeltem. Hallottam, hogy valaki közelebb lépett hozzám. Felnéztem.
- Mit akarsz? – sziszegtem.
- Tudod, Rosette, sokáig nem akartam hinni a szóbeszédnek, hogy élsz, de mikor saját magam bizonyosodtam meg felőle, meglepődtem. Nagyon szerethetett az Úr, hogy visszaküldött téged a földre..
- Tartsd meg a szent beszédedet.
- Milyen harapós lettél – nevetett fel.
- Még meglakolsz a többiek halálért. Én magam foglak megölni – mondtam a szemébe nézve.
Harsányan felkacagott.
- Majd meglátjuk, majd meglátjuk – ismételgette és tovább sétált.
Újból magamba roskadtam.
„- Uram, kérlek, add, hogy túlélték.” – fohászkodtam.
(Chrno szemszöge)
A két démon, aki fogva tartott, elengedett, majd felröppent a többiekhez a levegőbe. Mindannyian körbe vettek minket.
- Mindenkit öljetek meg! – hallottam Aiontól a parancsot.
- Ne! –sikította Rosette kétségbeesetten.
A démonokra néztem, akik mind ördögien elmosolyodtak és támadást indítottak a földön lévőkre.
Még utoljára hallottam Rosette kiáltását, majd hatalmas rengés rázta meg a földet és porfelhő szállt fel. Sokáig tartott, mire a porfelhő elült és látni lehetett valamit. Teljesen ledöbbentett, amit láttam. Mindenki épen megúszta az utolsó támadást. Kérdőn néztem körbe. Végül megláttam Satellát, aki az ékkövei segítségével fel tudott húzni mindenki fölé egy hatalmas pajzsot. A végén már nem tudta tartani és fáradtam rogyott össze. Remington sietett mellé. Összemosolyogtak. Ahogy körbe járatattam a tekintetemet, észrevettem Yukát is, aki Rinkun mellett térdepelt. Felálltam, de egy pillanatra összegörnyedtem a fájdalomtól, ami bele nyílalt a bordáim közé. Lassú léptekkel elindultam feléjük, majd letérdepeltem. Yuka arcát könnyek áztatták. Rinkun holtan feküdt a földön.
- Nem! – zokogta folyamatosan. – Rinkun! – kiáltotta kétségbeesetten.
Elfordítottam a fejemet. A fájdalom a szívembe mart. Érzékeltem, hogy mindenki közelebb lép hozzánk és letérdepelnek mellénk. Éreztem, hogy valaki megfogja a karomat. Kinyitottam a szememet és az illetőre néztem. Azmaria térdepelt mellém, könny áztatta arccal. Rám mosolyogott és ebben a mosolyban fel véltem ismerni egy apró reményt, majd rájöttem, hogy mi fog következni.
Azmaria becsukta a szemét és énekelni kezdett. Percek teltek el, míg Azmaria énekelt és senki nem mozdult. Mikor a hangja elhalkult kinyitotta a szemét és Rinkunra nézett. Barátom szép lassan kinyitotta a szemét és Yukára nézett, aki boldogan vetette magát a nyakába zokogva. A körülöttünk lévők hangos üdvrivalgásban törtek ki. Rinkun felült, majd Yukával együtt hálásan megköszönték Azmariának. Ahogy körbe pillantottam, láttam, hogy mindenki sebe begyógyult és újult erővel álltak fel.
Yuka lépett elém szomorú szemekkel.
- Sajnálom, Chrno. Én meg próbáltam mindent – felelte bűnbánóan.
- Nem a te hibád – mondtam bátorítólag.
Halványan elmosolyodott.
- Szedjük össze a csapatot és menjünk – szólalt meg keményen Rinkun.
Bólintottam. Az öreg a műhelyéből kihozott egy furcsa műszert és egy térképet. Leterítette a földre. Mindannyian köré sereglettünk.
- Ez a műszer megmutatja, hogy pontosan merre is van Rosette – szólalt meg. – Még annak idején beszereltem egy nyomkövetőt a fülhallgatóba, így most pontosan tudjuk, hogy merre van.
Az öreg egy pontra mutatott a térképen, ami közel volt a folyóparton.
- Ez az a hely, ahol a démonok folyamatosan gyülekeztek – mondta Kate nővér.
- Rendben emberek, figyelem! – szólt hangosan Remington. – Az első szakasz itt marad helyre állítani a dolgokat. A második szakasz szerelkezzen fel és jöjjön velünk. Mindenkinek öt perce van, hogy összeszedje a szükséges fegyvereket! Gyerünk, emberek, gyerünk! – adta ki a parancsot. – Rosette-nek nagy szüksége van ránk!
Mindenki mozgásba lendült. Tíz perc múlva egytől egyig felszerelkezve álltak és hallgatták a tanácskozást. Nem sokkal később már mindannyian úton voltunk a város felé. Yukával és Rinkunnal az oldalamon mentem elől, a többiek pedig utánunk. Még Kate nővér is csatlakozott hozzánk.
„- Tarts ki, Rosette! Nem sokára ott vagyunk!” – gondoltam kétségbeesetten.
(Rosette szemszöge)
Nem tudom mióta lehettem a raktár épületben, de hirtelen mozgolódásra lettem figyelmes. Egy széket toltak a közelembe, aztán mindenki közelebb lépett hozzám. Egyesével térdepeltek le. Az első sorban felfedeztem Aiont és a csapatát. Néhány másodperc múlva mérhetetlen gonoszság csapott meg. Aztán cipőkopogásra lettem figyelmes. Felnéztem és egy jól öltözött férfi állt előttem, vigyorral az arcán.
- Üdvözletem! Te volnál Rosette Christopher? Csinos kis hölgy vagy – mondta közelebb hajolva és mélyet szippantott az illatomból.
Automatikusan elhúzódtam tőle. Hangosan felkacagott.
- Oh, elnézését kérem, hogy idáig nem mutatkoztam be…
- Tudom, hogy ki maga! – fojtottam belé a szót. – Satanael, a bukott angyal, aki gyűlölte az embereket, és aki a világ végét akarja hozni az ártatlan emberekre!
- Hm, milyen jól informált kislány vagy. S azt is tudod, hogy hogyan akarom végre hajtani a tervemet? – kérdezte és leült a székre, amit neki készítettek oda.
Nem válaszoltam.
- A te lelkeddel, hisz mindenhez te vagy a kulcs. A te lelked tiszta, mióta visszatértél a mennyből. Tudod, azért utálom az embereket, mert mindig csak saját magukra gondolnak és önzőek másokkal szemben is. Ezért döntöttem így, hogy visszatérek a mennybe és mindent újra csinálok. Újra teremtek mindent.
- Ezt nem teheted! Élnek a földön olyan emberek, akik semmi rosszat nem tettek és a lelkük sem romlott! – kiáltottam fel. – A gyermekek, és akiket megfelelően neveltek jó emberek. Sajnos a világban nagyon sok rossz ember járkál, de ennek meg van az oka.
- Már nem hat meg, hogy nő vagy gyermek, mind egytől egyig gonosz – felelte semmitmondóan. – De, legyen elég ennyi. Kezdődjék a szertartás! Hívjátok ide a boszorkányt!
Néhány perccel később egy rusnya nő lépett elém és elkezdett mormolni szavakat. A teremben mindenki csendben hallgatta a fejleményeket, míg valaki ki nem csapta a hatalmas bejárati ajtót.
- Jönnek! – kiáltotta felénk futva, ezzel megzavarva a szertartást.
- Kik? – kérdezte Satanael.
- A Magdaléna Rend tagjai és a három démon – mondta a nyurga démon.
Felragyogtak a szemeim.
„- Hála az égnek, hogy senki nem halt meg. Köszönöm Istenem.” – üzentem gondolatban.
Ránéztem a fő gonoszra.
- Add fel, Satanael. Ha feladod, Isten még megbocsájt neked! Tudod jól, hogy úgy sem nyerhetsz.
- Elhallgass! – dörrent rám. – Mindenki, menjen ki és védelmezze a raktárt! Senki nem léphet be az ajtón és zavarhatja meg a szertartást! Induljatok! – adta ki a parancsot.
Mindenki egyszerre állt fel és indult el kifele. Még Aion is a csapatával együtt.
- Folytasd! – parancsolt Satanael a boszorkányra, aki újból mormogni kezdett.
(Chrno szemszöge)
Ahogy egyre közelebb értünk a raktárhoz, úgy nőtt bennem az aggodalom Rosette iránt. Talán csak néhány száz méter választott el minket a raktár bejáratától, amikor a démonok kisereglettek és védelmezően körbevették az épületet.
- Figyelem, mindenki! – szólt bele a fülhallgatóba Remington. – A fő cél, hogy Rosettet biztonságban kihozzák. Akinek sikerül azonnal jelezzen!
- Igenis! – hangzott a válasz egy csomó helyről.
A következő pillanatban a démonok támadásba lendültek és ezzel elkezdődött a harc az életben maradásért. Mindenki egy célért küzdött.
(Rosette szemszöge)
Kintről beszűrődtek a harc zajai. Felismertem néhány ismerős hangot. Boldog voltam, de a harcnak közel sem volt még vége. Aztán hirtelen fordult a kocka.
Váratlanul összeestem és hányinger tört rám. Alig kaptam levegőt. Éles fájdalom járta át az egész testemet. Félig lehunyt szemmel néztem Satanaelre.
- Nem tudod, hogy mi történik veled, igaz? Nos, akkor elmondom, hogy a boszorkány a lelked kiszabadítására mormol varázsigét. A lelked lassan elhagyja a testedet és felszárnyal a felhők közé, utat törve Istenhez.
Teljesen összegörnyedtem. Már éreztem a testemben, hogy a lelkem szabadulni akar. Aztán hangosan felkiáltottam. A testemből hófehér fény lövellt az ég felé, majd a lelkem távozott belőlem.
( Chrno szemszöge)
A harcolók között kiszúrtam Aiont. Hátulról támadtam rá, így váratlanul érte a támadásom és a földön kötött ki. Szembe fordult velem, majd rám támadt.
- Itt a vége, Chrno! Pillanatokon belül megnyílik a kapu a föld és menny között, s mindenki meghal.
Rámordultam, majd egy újabb csapást mértem rá. Nem tudta kivédeni a támadást, így újból a földön kötött ki. Aztán a semmiből Aion három társa tűnt fel és fogtak fel.
- Örök vesztes maradsz, Chrno! – felelte Aion gonosz vigyorral az arcán.
A nagy harcban egy fényes fénycsóvára lett mindenki figyelmes. Az ég felé tartott, s mintha a menny megnyílt volna.
- Rosette! – kiáltottam kétségbeesetten, de nem tudtam megmozdulni, köszönhetően a három démonnak, akik lefogtak. – Tudja valaki, hogy mi történik odabenn? – kérdeztem a fülhallgatóba.
Remington tiszteletes válaszolt harc közben.
- Megidézték Rosette lelkét, ami utat nyit a mennybe, hisz tisztalelkű ember.
Halálra rémülve néztem a fényes csóvára.
„- Nem veszíthetem el Őt újból!”- gondoltam.
( Rosette szemszöge)
Nem tudtam, hogy mi történik velem, csak azt, hogy repülők az ég felé, vagyis a lelkem szállt felfele. Már láttam a mennyország kapuját is, ami mögött az angyalok néztek ki aggódva.
„ – Ne add fel, Rosette! Mindannyian számítunk rád a barátaiddal együtt! – hallottam meg valahonnan Isten hangját.
Aztán meghallottam a barátaim hangját is, akik mind az én nevemet ejtették ki aggódva.
- Rosette! – hallottam meg Chrno kétségbeesett hangját.
Chrno hangja megállásra kényszerített.
„ – Én nem akarom, hogy mindenki meghaljon! Mindenkinek joga van élnie, akár jó vagy rossz ember, nincs senkinek joga elvenni az életüket!” – gondoltam és éreztem, hogy hatalmas erő járja át a lelkemet.
Megfordultam és visszaindultam a testemben. Mikor újból megtaláltam testemben a lelkem helyét, lassan kinyitottam a szememet és ránéztem Satanaelre, aki hitetlenkedve nézett rám.
- Hogy sikerült visszatérned? – kérdezte teljesen ledöbbenve.
- Adj békességet az eltévedt báránynak, adj nyugodalmat a farkas agyarának és sújts le a démonokra a vég pallosával! – mondtam halkan, majd a kezeimet széttártam, az ég felé nézve.
A láncaim leszakadtak a kezemről, majd hatalmas fény áradt ki a testemből, beborítva mindent. Satanael hangosan felkiáltott, majd örökre elnémult, s a hangjával a gonoszság is eltűnt a földszínéről. A fényesség lassan halványodni kezdett, majd szép lassan kihunyt, én pedig elvesztettem az eszméletemet.
(Chrno szemszöge)
Az első fényesség néhány perccel később elmúlt, majd rá nem sokkal később egy újabb fényesség tűnt fel a raktár felől, ami lassan növekedni kezdett, majd szép lassan mindenkit körbe ölelt. A szemem elé kaptam a kezemet. Percekig tartott a fényesség, majd lassan minden ugyan olyan világos lett, mint azelőtt. Kinyitottam a szememet és körbe néztem. Egyetlen egy démont se láttam, Rinkun, Yukán és a Rend tagjain kívül. Mindenki felállt és csodálkozva nézett körbe. A raktárra néztem, ami darabokban hevert.
- Rosette! – kiáltottam és azonnal odaröppentem.
Keresgélni kezdtem a romok között. Végül egy gerenda alatt találtam rá. Letérdepeltem mellé. Finoman az ölembe vettem és cirógatni kezdtem az arcát.
- Rosette! – szólítottam meg gyengéden, de nem reagált. – Rosette, ébredj! Vége van mindennek! Mindenki túlélte! –mondtam.
De Rosette semmire nem reagált. Elfogott a félelem. Finoman megráztam, de arra sem reagált semmit.
(Zene: http://www.youtube.com/watch?v=9bxc9hbwkkw&ob=av2el)
„ – Nem, az nem lehet!” – gondoltam kétségbeesetten.
- Rosette, kérlek, nyisd ki a szemed! – kérleltem simogatva. – Kérlek, Rosette, ne hagyj itt! – éreztem, hogy a könnyeim elerednek. – Gyere vissza hozzám, én kicsi Rosettem!
Felkiáltottam fájdalmamban, majd lehajtottam a fejemet és úgy sírtam.
- Szeretlek, Rosette! Kérlek, gyere vissza hozzám! Szükségem van rád! – suttogtam.
A könnyeim az arcomat áztatták. A fájdalom majd széttépte a lelkemet.
„- Kérlek, Uram, add vissza nekem Őt! – fohászkodtam Istenhez és közben Rosette kezét csókolgattam. „- Kérlek, Uram!”
Már nem érdekelt, hogy ki látja, hogy démon létemre sírok. Nem is, már zokogtam.
- ROSETTE! – üvöltettem hangosan az ég felé.
(Rosette szemszöge)
Mikor a szemeimet újból kinyitottam egy ismerős helyen találtam magamat. Felültem és körbenéztem.
- Üdvözöllek, Rosette! – hallottam meg az Úr hangját.
Felálltam és a férfi felé fordultam.
- Mi történt? – kérdeztem a fejemet fogva.
- A lelked erejével sikerült legyőznöd a gonoszt.
- Megsérült valaki?
- Nem.
- Hála az égnek – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Aztán eszembe jutott valami. – Meghaltam? – kérdeztem óvatosan.
- Nem, csak szerettem volna megköszönni a segítséget – mondta az Úr és az angyalaival együtt meghajolt előttem.
Kicsit zavarban voltam. Végül én is meghajoltam.
- Örök hálával tartozunk neked Rosette Christopher. Menj, térj vissza a barátaidhoz és élj addig, ameddig meg van írva, s majd egy napon térj vissza hozzám.
- Köszönöm – hajoltam meg és lehunytam a szememet.
Mikor újból magamhoz tértem, éreztem, hogy a testem fáradt és kimerült. Távolról hallottam egy hangot is. Chrno hangja volt és sírt. Zokogott.
- Szeretlek, Rosette! – mondogatta folyamatosan.
Szép lassan kinyitottam a szememet.
- Chrno – szóltam elhaló hangon.
(Chrno szemszöge)
A többiek nem jöttek közelebb, inkább tisztes távolságban megálltak és ott sírdogáltak. Lehajtott fejjel sírtam és könnyeim Rosette-re hullottak.
- Szeretlek, Rosette! – mondogattam folyamatosan.
Aztán meghallottam a világ legcsodálatosabb hangját.
- Chrno.
Felnéztem Rosette arcára és azonnal elmerültem azokban a tengerkék szemekben.
2011. január 21., péntek
18.fejezet: Az utolsó támadás
Rosette szemszöge)
A Chrnoval való békülésünk óta eltelt egy hét, úgy hogy senki nem támadt meg minket. Egyre valószínűbb volt, hogy lassan vége lesz mindennek. Éreztem, hogy a következő harc lesz az utolsó is. Mindenki folyamatos készen létben állt. Én nem hagyhattam el a Rend területét, még kísérettel sem. Satella is visszajött az üzleti tárgyalásból, így ő is folyamatosan segédkezett, ahol tudott.
Chrnoval próbáltunk annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehetet. Akár órákra képesek voltunk eltűnni az emberek szeme elől, de persze a Rend területén maradtunk, bent az erdőben. Most is egy faágon ültünk és a madarak csicsergését hallgattuk.
- Nem tudom, de úgy érzem, hogy nem sokára eljön az utolsó csata – szólaltam meg.
- Én is ezt érzem. Szeretnék örökre leszámolni Aionnal és a csapatával egyszer és mindenkorra.
Elmosolyodtam. Már én is szerettem volna túl lenni ezen a dolgon és békében élni Chrnoval egy csendes, nyugodt helyen. Ez volt minden vágyam, ha már az első életemben nem sikerült. Muszáj túlélnem és a többieknek is. Velük együtt szeretnék megöregedni, nézni, ahogy Satella vagy Joshua gyerekei rohangásznak a kertben. Egy olyan jövő lebegett a szemeim előtt, ami csak egy napon vagy talán órákon múlott.
- Min gondolkozol ennyire? – szakított ki a gondolataimból Chrno.
- Semmin, csak úgy elbambultam – válaszoltam a szemeibe nézve.
Nem akartam elrontani a kedvét az én rossz és baljóslatú gondolataimmal.
- Merre vagytok, fiatalok? - szólt bele Yuka a fülhallgatóba.
Mindketten felsóhajtottunk.
- Egy olyan helyen, ahol senki nem zavar meg minket – válaszolt vissza Chrno.
- Értem. Sajnálom, de meg kell, hogy zavarjalak titeket, mert szükségünk lenne rátok. Remington tiszteletes beszélni szeretne mindnyájunkkal.
- Megyünk – válaszoltam most én.
Felnéztem Chrnora sajnálkozva. Neki se tetszett a dolog, de muszáj volt menni. Még homlokon csókolt, majd az ölében velem felröppent a levegőbe, ki az ágak közül. A nap fényesen ragyogott, amikor földet értünk a füvön. Szép lassan elindultunk Kate nővér szobája felé. Mikor beléptünk már a szobába, már ott volt Remington tiszteletes, Kate nővér, Satella, Yuka és Rinkun. Miután becsuktuk az ajtót és közelebb sétáltunk az asztalhoz, amin egy térkép volt kiterítve, majd Remington tiszteletes megszólalt.
- Több helyről jelentették, hogy démon csoportok tűnnek fel az éjszaka közepén a város más-más pontjain – mondta és egy-egy városrészre mutatott. – A jelentések arról is beszámolnak, hogy ezek a démonok mindig egy bizonyos raktár épületbe mennek be, majd távoznak a hajnali órákban.
Remington fotókat terített szét az asztalon. Legtöbbjük a démonokról készültek, a többi pedig a raktárról. Kiszúrtam egy fényképet. Felemeltem. A képein Aion volt a három másik társával együtt.
- Minden jel arra mutat, hogy gyülekeznek és készülnek valamire.
- Mennyi időnk lehet még? – kérdezte Yuka.
- Nem tudjuk. Talán napok vagy hetek, de nem tudja senki biztosan.
- Megtámadni őket nem lenne tanácsos, mert akkor meg itt nem maradna senki és védtelenek lennénk – szólalt meg Rinkun.
- Igen, ez igaz – helyeseltem én is.
- Szerintem is maradjunk itt, itt többen vagyunk, nagyobb a védekezési rész és esélyünk van visszatámadni is. Az emberekről se feledkezzünk meg. Rájuk még nagy szükségünk lesz – mondta Chrno.
Mindenki bólintott.
- Most csak annyit tehetünk, hogy várunk – mondta Kate nővér.
Nem sokat kellett várnunk, ahogy gondoltuk.
Másnap a lányokkal épp kint a szabadban, a padnál beszélgettünk, mikor megszólalt a jelző.
- Figyelem, emberek! Mindenki készenlétbe! – hangzott a parancs a hangszórókból.
Azonnal felpattantunk és az épület felé kezdtünk el futni, mikor valami becsapódott előttünk. Mindannyian egy pillanatra hátrahőköltünk.
- Menjetek! Fussatok! – kiáltottam a lányokra, majd megfordultam és tüzet nyitottam a felbukkanó démonokra.
Láttam, hogy több atya is letérdepel mellém és tüzelni kezdtek. A levegőben Chrno bukkant fel. A kezét nyújtotta, én pedig elkaptam. Felhúzott és az épület felé röpültünk. Földet értünk, majd lábra állított. Bólintottam, majd elindultam a búvóhely felé, de Chrno megállított. Megfordított, mélyen a szemembe nézett, majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Szeretlek – suttogta, mikor ajkaink elváltak.
- Én is.
- Menj! – mondta, megfordult és felröppent az égbe, Rinkun mellé, s együtt lendültek támadásba.
Lerohantam a lépcsőn az alagsorba, ahol már Yuka várt türelmetlenül. Még a kezembe nyomott egy fegyvert, majd bezárt a szobába.
Egy ideig fel-alá járkáltam a szobában, majd letérdepeltem és imádkozni kezdtem.
„- Kérlek, Uram…..”
(Chrno szemszöge)
A támadó démonok nagyon sokan voltak. Mindenkire jutott bőven. Amikor egy ember bajba jutott azonnal segítettem neki. Rinkun és a többiek is fáradatlanul küzdöttek. Megláttam valamit. Odaröppentem. Anna, Rosette barátnője megsérült.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Igen, jól – válaszolta, de az arca falfehér volt a fájdalomtól.
- Gyere, biztonságba viszlek – mondtam és felvettem az ölembe és biztonságos helyre vittem.
- Köszönöm – mondta hálásan.
Bólintottam, majd felrepültem az égbe.
- Chrno! – hallottam meg egy ismerős hangot.
Megfordultam és azonnal el is találtak, aminek következtében a földön kötöttem ki. Lassan megmozdultam. Felnéztem az illetőre.
- Aion – mondtam mérgesen.
- Régen találkoztunk, régi barátom. Mondd, még mindig nem akarsz csatlakozni hozzánk? – kérdezte.
- Nem! – ordítottam és rátámadtam.
Kacagva védte ki. Újból rátámadtam.
- Add fel, Chrno! – mondta gúnyos vigyorral az arcán.
- Soha! – kiáltottam.
Támadás, támadást követett. Végül közelharcra került sor.
- Ha átadod a lányt, akkor mindenkit életben hagyunk. Nekem csak ő kell!
- Ne merj hozzá érni egy ujjal se! – kiáltottam.
- Márpedig meg fogom tenni. S mintha jól értesültem róla, akkor pillanatokon belül meg is teszem – felelte, majd egy erősebb támadást küldött rám, amit nem tudtam kivédeni, így újból a földön kötöttem ki. Aion két társa felrángatott a földről, a szarvamat szorongatva. A földön minden embert lefegyvereztek és földre kényszerítettek, még Rinkunt is. Aion az ajtó felé biccentett. Odanéztem és halálra rémültem.
(Rosette szemszöge)
Miután több imát is elmondtam a szeretteimért és azokért az emberekért, akik az életüket veszélyeztették miattam, újból járkálni kezdtem föl-alá. Aztán hangokra lettem figyelmes. Először beszélgetésre, majd kiabálásra. Végül kivágódott az ajtó és Yuka repült be rajta eszméletlenül, s zuhant a földre.
- Yuka! – kiáltottam aggódva és hozzárohantam. Fejét az ölembe raktam.
- Rohanj, Rosette! Menekülj! – mondta elhaló hangon.
Elővettem a fegyvert a két démonra céloztam, de azonnal le is engedtem, mikor megláttam, hogy egy nővért szorongatnak.
- Tedd le szépen azt a fegyvert és akkor nem bántjuk! – mondta az egyik.
Úgy tettem, ahogy kérték.
- Ügyes kislány. S akkor most szépen felállsz és velünk jössz – parancsolta a másik.
Nem volt mit tennem, úgy tettem, ahogy kérték. Nem szerettem volna, ha a nővér megsérült volna. Lassan felálltam és elindultam feléjük. Végül a nőt elengedték és karon ragadtak. A lépcső felé kezdtek el tuszkolni. Mikor felértem egy pillanatra elvakított a nap, aztán körbe pillantottam. Az emberek a földön térdepeltek megadva magukat. Láttam Rinkunt, akit hárman fogtak le a szarvánál fogva, nehogy elszökjön. A két démon Aion felé lökdösött, aki Chrno mellett. Aggódva néztem Chrnora, ő meg vissza rám. Több sebből vérzett. Szemei félelmet és aggodalmat tükröztek.
Végül megállítottak Aion előtt.
- Üdvözletem, Rosette Christopher – mondta mosollyal az arcán. – Mielőtt bármit is tennél, figyelmeztetlek, ha valami szabadulási kísérletet próbálsz meg, akkor mindenkit megölök és a sort Chrnoval fogom kezdeni – közölte velem és a kezét végig húzta az arcomat.
Én azonnal elhúzódtam. Az érintésre Chrno is felhördült.
- Látod, Chrno, több ujjal is hozzá nyúltam.
- Aion! – sziszegte dühösen.
- Igazán sajnálom, de én felajánlottam a lehetőséget, hogy csatlakozz hozzánk, de te nem éltél vele, Chrno. Sebaj, majd egyszerre fogsz elpusztulni az összes emberi lénnyel együtt, mikor a Nagy Úr végre hajtja a tervét. No, de ne is húzzuk az időt. Őkegyelmessége már várja a kisasszonyt! – mondta Aion, majd intett egy démonnak, aki megkötözött, majd a hátára dobott.
A démon emelkedni kezdett a földtől.
- Mindenkit öljetek meg! – adta ki az utasítást Aion.
- NE!!!! – sikítottam, majd láttam, hogy egyszerre több démon is támadást indít a földön levőkre.
- Ne! Chrno!! – üvöltöttem kétségbeesetten.
A Chrnoval való békülésünk óta eltelt egy hét, úgy hogy senki nem támadt meg minket. Egyre valószínűbb volt, hogy lassan vége lesz mindennek. Éreztem, hogy a következő harc lesz az utolsó is. Mindenki folyamatos készen létben állt. Én nem hagyhattam el a Rend területét, még kísérettel sem. Satella is visszajött az üzleti tárgyalásból, így ő is folyamatosan segédkezett, ahol tudott.
Chrnoval próbáltunk annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehetet. Akár órákra képesek voltunk eltűnni az emberek szeme elől, de persze a Rend területén maradtunk, bent az erdőben. Most is egy faágon ültünk és a madarak csicsergését hallgattuk.
- Nem tudom, de úgy érzem, hogy nem sokára eljön az utolsó csata – szólaltam meg.
- Én is ezt érzem. Szeretnék örökre leszámolni Aionnal és a csapatával egyszer és mindenkorra.
Elmosolyodtam. Már én is szerettem volna túl lenni ezen a dolgon és békében élni Chrnoval egy csendes, nyugodt helyen. Ez volt minden vágyam, ha már az első életemben nem sikerült. Muszáj túlélnem és a többieknek is. Velük együtt szeretnék megöregedni, nézni, ahogy Satella vagy Joshua gyerekei rohangásznak a kertben. Egy olyan jövő lebegett a szemeim előtt, ami csak egy napon vagy talán órákon múlott.
- Min gondolkozol ennyire? – szakított ki a gondolataimból Chrno.
- Semmin, csak úgy elbambultam – válaszoltam a szemeibe nézve.
Nem akartam elrontani a kedvét az én rossz és baljóslatú gondolataimmal.
- Merre vagytok, fiatalok? - szólt bele Yuka a fülhallgatóba.
Mindketten felsóhajtottunk.
- Egy olyan helyen, ahol senki nem zavar meg minket – válaszolt vissza Chrno.
- Értem. Sajnálom, de meg kell, hogy zavarjalak titeket, mert szükségünk lenne rátok. Remington tiszteletes beszélni szeretne mindnyájunkkal.
- Megyünk – válaszoltam most én.
Felnéztem Chrnora sajnálkozva. Neki se tetszett a dolog, de muszáj volt menni. Még homlokon csókolt, majd az ölében velem felröppent a levegőbe, ki az ágak közül. A nap fényesen ragyogott, amikor földet értünk a füvön. Szép lassan elindultunk Kate nővér szobája felé. Mikor beléptünk már a szobába, már ott volt Remington tiszteletes, Kate nővér, Satella, Yuka és Rinkun. Miután becsuktuk az ajtót és közelebb sétáltunk az asztalhoz, amin egy térkép volt kiterítve, majd Remington tiszteletes megszólalt.
- Több helyről jelentették, hogy démon csoportok tűnnek fel az éjszaka közepén a város más-más pontjain – mondta és egy-egy városrészre mutatott. – A jelentések arról is beszámolnak, hogy ezek a démonok mindig egy bizonyos raktár épületbe mennek be, majd távoznak a hajnali órákban.
Remington fotókat terített szét az asztalon. Legtöbbjük a démonokról készültek, a többi pedig a raktárról. Kiszúrtam egy fényképet. Felemeltem. A képein Aion volt a három másik társával együtt.
- Minden jel arra mutat, hogy gyülekeznek és készülnek valamire.
- Mennyi időnk lehet még? – kérdezte Yuka.
- Nem tudjuk. Talán napok vagy hetek, de nem tudja senki biztosan.
- Megtámadni őket nem lenne tanácsos, mert akkor meg itt nem maradna senki és védtelenek lennénk – szólalt meg Rinkun.
- Igen, ez igaz – helyeseltem én is.
- Szerintem is maradjunk itt, itt többen vagyunk, nagyobb a védekezési rész és esélyünk van visszatámadni is. Az emberekről se feledkezzünk meg. Rájuk még nagy szükségünk lesz – mondta Chrno.
Mindenki bólintott.
- Most csak annyit tehetünk, hogy várunk – mondta Kate nővér.
Nem sokat kellett várnunk, ahogy gondoltuk.
Másnap a lányokkal épp kint a szabadban, a padnál beszélgettünk, mikor megszólalt a jelző.
- Figyelem, emberek! Mindenki készenlétbe! – hangzott a parancs a hangszórókból.
Azonnal felpattantunk és az épület felé kezdtünk el futni, mikor valami becsapódott előttünk. Mindannyian egy pillanatra hátrahőköltünk.
- Menjetek! Fussatok! – kiáltottam a lányokra, majd megfordultam és tüzet nyitottam a felbukkanó démonokra.
Láttam, hogy több atya is letérdepel mellém és tüzelni kezdtek. A levegőben Chrno bukkant fel. A kezét nyújtotta, én pedig elkaptam. Felhúzott és az épület felé röpültünk. Földet értünk, majd lábra állított. Bólintottam, majd elindultam a búvóhely felé, de Chrno megállított. Megfordított, mélyen a szemembe nézett, majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Szeretlek – suttogta, mikor ajkaink elváltak.
- Én is.
- Menj! – mondta, megfordult és felröppent az égbe, Rinkun mellé, s együtt lendültek támadásba.
Lerohantam a lépcsőn az alagsorba, ahol már Yuka várt türelmetlenül. Még a kezembe nyomott egy fegyvert, majd bezárt a szobába.
Egy ideig fel-alá járkáltam a szobában, majd letérdepeltem és imádkozni kezdtem.
„- Kérlek, Uram…..”
(Chrno szemszöge)
A támadó démonok nagyon sokan voltak. Mindenkire jutott bőven. Amikor egy ember bajba jutott azonnal segítettem neki. Rinkun és a többiek is fáradatlanul küzdöttek. Megláttam valamit. Odaröppentem. Anna, Rosette barátnője megsérült.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Igen, jól – válaszolta, de az arca falfehér volt a fájdalomtól.
- Gyere, biztonságba viszlek – mondtam és felvettem az ölembe és biztonságos helyre vittem.
- Köszönöm – mondta hálásan.
Bólintottam, majd felrepültem az égbe.
- Chrno! – hallottam meg egy ismerős hangot.
Megfordultam és azonnal el is találtak, aminek következtében a földön kötöttem ki. Lassan megmozdultam. Felnéztem az illetőre.
- Aion – mondtam mérgesen.
- Régen találkoztunk, régi barátom. Mondd, még mindig nem akarsz csatlakozni hozzánk? – kérdezte.
- Nem! – ordítottam és rátámadtam.
Kacagva védte ki. Újból rátámadtam.
- Add fel, Chrno! – mondta gúnyos vigyorral az arcán.
- Soha! – kiáltottam.
Támadás, támadást követett. Végül közelharcra került sor.
- Ha átadod a lányt, akkor mindenkit életben hagyunk. Nekem csak ő kell!
- Ne merj hozzá érni egy ujjal se! – kiáltottam.
- Márpedig meg fogom tenni. S mintha jól értesültem róla, akkor pillanatokon belül meg is teszem – felelte, majd egy erősebb támadást küldött rám, amit nem tudtam kivédeni, így újból a földön kötöttem ki. Aion két társa felrángatott a földről, a szarvamat szorongatva. A földön minden embert lefegyvereztek és földre kényszerítettek, még Rinkunt is. Aion az ajtó felé biccentett. Odanéztem és halálra rémültem.
(Rosette szemszöge)
Miután több imát is elmondtam a szeretteimért és azokért az emberekért, akik az életüket veszélyeztették miattam, újból járkálni kezdtem föl-alá. Aztán hangokra lettem figyelmes. Először beszélgetésre, majd kiabálásra. Végül kivágódott az ajtó és Yuka repült be rajta eszméletlenül, s zuhant a földre.
- Yuka! – kiáltottam aggódva és hozzárohantam. Fejét az ölembe raktam.
- Rohanj, Rosette! Menekülj! – mondta elhaló hangon.
Elővettem a fegyvert a két démonra céloztam, de azonnal le is engedtem, mikor megláttam, hogy egy nővért szorongatnak.
- Tedd le szépen azt a fegyvert és akkor nem bántjuk! – mondta az egyik.
Úgy tettem, ahogy kérték.
- Ügyes kislány. S akkor most szépen felállsz és velünk jössz – parancsolta a másik.
Nem volt mit tennem, úgy tettem, ahogy kérték. Nem szerettem volna, ha a nővér megsérült volna. Lassan felálltam és elindultam feléjük. Végül a nőt elengedték és karon ragadtak. A lépcső felé kezdtek el tuszkolni. Mikor felértem egy pillanatra elvakított a nap, aztán körbe pillantottam. Az emberek a földön térdepeltek megadva magukat. Láttam Rinkunt, akit hárman fogtak le a szarvánál fogva, nehogy elszökjön. A két démon Aion felé lökdösött, aki Chrno mellett. Aggódva néztem Chrnora, ő meg vissza rám. Több sebből vérzett. Szemei félelmet és aggodalmat tükröztek.
Végül megállítottak Aion előtt.
- Üdvözletem, Rosette Christopher – mondta mosollyal az arcán. – Mielőtt bármit is tennél, figyelmeztetlek, ha valami szabadulási kísérletet próbálsz meg, akkor mindenkit megölök és a sort Chrnoval fogom kezdeni – közölte velem és a kezét végig húzta az arcomat.
Én azonnal elhúzódtam. Az érintésre Chrno is felhördült.
- Látod, Chrno, több ujjal is hozzá nyúltam.
- Aion! – sziszegte dühösen.
- Igazán sajnálom, de én felajánlottam a lehetőséget, hogy csatlakozz hozzánk, de te nem éltél vele, Chrno. Sebaj, majd egyszerre fogsz elpusztulni az összes emberi lénnyel együtt, mikor a Nagy Úr végre hajtja a tervét. No, de ne is húzzuk az időt. Őkegyelmessége már várja a kisasszonyt! – mondta Aion, majd intett egy démonnak, aki megkötözött, majd a hátára dobott.
A démon emelkedni kezdett a földtől.
- Mindenkit öljetek meg! – adta ki az utasítást Aion.
- NE!!!! – sikítottam, majd láttam, hogy egyszerre több démon is támadást indít a földön levőkre.
- Ne! Chrno!! – üvöltöttem kétségbeesetten.
2011. január 18., kedd
17. fejzet: Békülés
(Rosette szemszöge)
Egész éjszaka nyugtalanul aludtam. Sokáig fenn voltam és néztem ki az ablakon.
Miután hazaértünk és Chrnót nem találtam a gyengélkedőn, sem a szobájában, magamra zártam a szobám ajtaját és még vacsorára sem mentem ki.
Azmaria egyszer-kétszer bekopogott, de miután egyszer sem válaszoltam neki, feladta a reményt.
Fájt, hogy így viselkedtem Chrnóval. Nem érdemelte meg. Észrevettem, hogy mióta kiderült, hogy Aion és a többi démon rám vadászik, egyre többet vitatkoztunk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Reggel, miután felébredtem és felöltöztem, Yuka keresésére indultam. A fegyvereknél találtam rá, épp egy atyával beszélgetett. Megvártam, míg befejezték a beszélgetést, majd közelebb léptem barátnőmhöz.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Szia. Hogy vagy? – kérdezte.
- Fáradtan. Beszélhetnénk?
- Persze, gyere, sétáljunk egyet kint.
Bólintottam, majd egymás mellett kisétáltunk a szabadba. Kint kicsit hűvös, de tűrhető volt az idő. Leültünk egy padra és egy ideig csendben ültünk a tájat szemlélve.
- Jól van, csak egy kis időre van szüksége – szólalt meg halkan Yuka.
Ránéztem.
- Többet nem mondhatok, mert megígértem neki.
- Találkoztál vele?
- Igen. Gondolom, rólatok akartál velem beszélni.
- Igen, eltaláltad.
- Tudod, az arcodra van írva.
Elmosolyodtam.
- Bevallom őszintén, hogy nagyon csúnyán viselkedtem vele. Mióta kiderült, hogy mindenki rám vadászik, sokszor vesztünk össze és legtöbbször az én makacsságom miatt – mondtam az eget figyelve. – Miután hazaértünk tegnap, szerettem volna tőle bocsánatot kérni, de már nem volt sehol.
- Tudod, azt szeretem benned, hogy ami a szíveden az a szádon is.
Újból elmosolyodtam.
- Szeretem Chrnót és nem szeretném még egyszer elveszíteni. Elég volt egyszer.
- Úgy vélem, hogy ezeket szeretnéd szemtől szembe is megmondani neki.
Rákaptam a tekintetemet reménykedve. Yuka elmosolyodott.
- Megpróbálok vele beszélni, hogy találkozzatok egy olyan helyen, ahol senki nem fog benneteket zavarni.
- Köszönöm – mondtam és megöleltem.
- Rosette! – hallottam meg Anna barátnőm hangját.
A hang irányába fordultam.
- Szükségem lenne a segítségedre a konyhában! – mondta Anna.
- Megyek! – szóltam vissza. – Később találkozunk Yuka és köszönöm – mondtam és elindultam a konyha felé.
A Yukával való beszélgetés után kicsit jobban éreztem magamat. A konyhában segítettem előkészíteni az ebédet, majd megterítettem a lányokkal együtt. Mire leültünk ebédelni, addigra a nap is kisütött, beragyogva az étkezőt. Mindenki elmosolyodott a napsugarak láttán. Az ebéd csendben és nyugalomban telt el. Az étkezés után mindenki elvonult a saját dolgára. Én a könyvtárba mentem. Levettem egy verses kötet és olvasni kezdtem. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy nem is vettem észre, hogy lassan vacsora lesz. A nap is lenyugvóra készülődött. Az udvaron sétáltam, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes, majd Yuka landolt mellettem néhány centivel. Ránéztem.
- Beszéltem Chrnóval.
Türelmetlenül néztem rá.
- Beleegyezett a találkozóba. Elviszlek oda.
- Rendben.
A karjaiba vett, majd elrugaszkodott a földtől. Míg utaztunk nem szóltam semmit, izgatottan vártam a találkozót. Kicsit féltem, hogy mi fog történni, de bíztam benne, hogy minden rendbe jön. Yuka a város határán kívül tett le egy sziklás részen.
A Nap épp szemben volt velem.
- Köszönöm, Yuka – mondtam barátnőmnek, aki rám mosolygott, majd magamra hagyott.
Innen az egész várost be lehetett látni. Leültem és türelmesen vártam, hogy Chrno megérkezzen. Néhány perc telt el, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes. Felnéztem egy virágról, amit idáig csodáltam és megláttam Chrnót a sziklás rész párkányán. Lassan felálltam és elindultam felé. Chrno megfordult és a szemembe nézett. Megtorpantam. Szemei mérhetetlen fájdalomról és szomorúságról tükröződtek. Éreztem, hogy nedvesedik a szemem.
Aztán minden hirtelen történt. Csak azt vettem észre magamon, hogy futok Chrno felé, majd átöleltem zokogva. Éreztem, hogy karjaival körbefonta a derekamat, majd még jobban magához húzott. Percekig álltunk így csendben, csak a halk sírásom hallatszódott. Mikor megnyugodtam, megtöröltem a szememet és felnéztem Chrnóra. Finoman megsimogatta az arcomat. Annyira hiányzott már ez. Megfogtam a kezét és a szememébe néztem.
- Chrno, én nagyon sajnálom, ahogy viselkedtem veled és kérlek, bocsáss meg nekem. Tudod jól, hogy tiszta szívemből szeretlek, és nem szeretnélek újból elveszíteni. Elég volt egyszer – halkult el a hangom.
Egy új könnycsepp gördült le az arcomon. Chrno letörölte.
- Én is nagyon csúnyán viselkedtem veled és nem vártalak meg, mikor elmentél a főatyához –mondta halkan.
- Akkor szerettem volna bocsánatot kérni, de nem voltál sehol. Rájöttem, hogy mióta kiderült, hogy én vagyok a célpont, nagyon sokat veszekedtünk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Chrno fejét a fejemnek támasztotta.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdeztem.
- Igen, és kérlek, te se haragudj rám.
- Soha az életben nem haragudtam rád.
Chrno az állam alá nyúlt, finoman felemelte a fejemet és megcsókolt. Pillanatokig álltunk így élvezve a másik közelségét. Hallottam, hogy a távolban harangoznak. Ajkaink elváltak, majd egymásra mosolyogtunk. Még csendben végig néztük a naplementét, majd Chrnóval hazamentünk a rendhez, ahol már Yuka és Rinkun várt ránk az udvaron. Chrno letett, majd közelebb sétáltunk hozzájuk.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman.
- Sikerült mindent megbeszélnetek? – kérdezte Yuka egyikünkről a másikunkra nézve.
Chrnóval összemosolyogtunk.
- Igen, és nagyon hálásak vagyunk Yuka, mert ha te nem lennél, akkor mi nem lennénk itt és nem mosolyognánk – válaszoltam.
- Örülök, hogy minden rendbe jött köztetek. Remélem, több ilyen fordul elő veletek – nézett ránk egy kicsit haragosan.
- Nem, soha többé – mondta Chrno és megfogta a kezemet.
- Jó hallani, fiatalok – szólalt meg először Rinkun, aki gondolom mindenről tudott Yuka révén.
Mindannyian összemosolyogtunk. Úgy érzem, hogy Chrno számára és az én számomra is volt mit ebből tanulni, s rájönni, hogy milyen fontos is egy ember valakinek.
Egész éjszaka nyugtalanul aludtam. Sokáig fenn voltam és néztem ki az ablakon.
Miután hazaértünk és Chrnót nem találtam a gyengélkedőn, sem a szobájában, magamra zártam a szobám ajtaját és még vacsorára sem mentem ki.
Azmaria egyszer-kétszer bekopogott, de miután egyszer sem válaszoltam neki, feladta a reményt.
Fájt, hogy így viselkedtem Chrnóval. Nem érdemelte meg. Észrevettem, hogy mióta kiderült, hogy Aion és a többi démon rám vadászik, egyre többet vitatkoztunk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Reggel, miután felébredtem és felöltöztem, Yuka keresésére indultam. A fegyvereknél találtam rá, épp egy atyával beszélgetett. Megvártam, míg befejezték a beszélgetést, majd közelebb léptem barátnőmhöz.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Szia. Hogy vagy? – kérdezte.
- Fáradtan. Beszélhetnénk?
- Persze, gyere, sétáljunk egyet kint.
Bólintottam, majd egymás mellett kisétáltunk a szabadba. Kint kicsit hűvös, de tűrhető volt az idő. Leültünk egy padra és egy ideig csendben ültünk a tájat szemlélve.
- Jól van, csak egy kis időre van szüksége – szólalt meg halkan Yuka.
Ránéztem.
- Többet nem mondhatok, mert megígértem neki.
- Találkoztál vele?
- Igen. Gondolom, rólatok akartál velem beszélni.
- Igen, eltaláltad.
- Tudod, az arcodra van írva.
Elmosolyodtam.
- Bevallom őszintén, hogy nagyon csúnyán viselkedtem vele. Mióta kiderült, hogy mindenki rám vadászik, sokszor vesztünk össze és legtöbbször az én makacsságom miatt – mondtam az eget figyelve. – Miután hazaértünk tegnap, szerettem volna tőle bocsánatot kérni, de már nem volt sehol.
- Tudod, azt szeretem benned, hogy ami a szíveden az a szádon is.
Újból elmosolyodtam.
- Szeretem Chrnót és nem szeretném még egyszer elveszíteni. Elég volt egyszer.
- Úgy vélem, hogy ezeket szeretnéd szemtől szembe is megmondani neki.
Rákaptam a tekintetemet reménykedve. Yuka elmosolyodott.
- Megpróbálok vele beszélni, hogy találkozzatok egy olyan helyen, ahol senki nem fog benneteket zavarni.
- Köszönöm – mondtam és megöleltem.
- Rosette! – hallottam meg Anna barátnőm hangját.
A hang irányába fordultam.
- Szükségem lenne a segítségedre a konyhában! – mondta Anna.
- Megyek! – szóltam vissza. – Később találkozunk Yuka és köszönöm – mondtam és elindultam a konyha felé.
A Yukával való beszélgetés után kicsit jobban éreztem magamat. A konyhában segítettem előkészíteni az ebédet, majd megterítettem a lányokkal együtt. Mire leültünk ebédelni, addigra a nap is kisütött, beragyogva az étkezőt. Mindenki elmosolyodott a napsugarak láttán. Az ebéd csendben és nyugalomban telt el. Az étkezés után mindenki elvonult a saját dolgára. Én a könyvtárba mentem. Levettem egy verses kötet és olvasni kezdtem. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy nem is vettem észre, hogy lassan vacsora lesz. A nap is lenyugvóra készülődött. Az udvaron sétáltam, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes, majd Yuka landolt mellettem néhány centivel. Ránéztem.
- Beszéltem Chrnóval.
Türelmetlenül néztem rá.
- Beleegyezett a találkozóba. Elviszlek oda.
- Rendben.
A karjaiba vett, majd elrugaszkodott a földtől. Míg utaztunk nem szóltam semmit, izgatottan vártam a találkozót. Kicsit féltem, hogy mi fog történni, de bíztam benne, hogy minden rendbe jön. Yuka a város határán kívül tett le egy sziklás részen.
A Nap épp szemben volt velem.
- Köszönöm, Yuka – mondtam barátnőmnek, aki rám mosolygott, majd magamra hagyott.
Innen az egész várost be lehetett látni. Leültem és türelmesen vártam, hogy Chrno megérkezzen. Néhány perc telt el, mikor szárnysuhogásra lettem figyelmes. Felnéztem egy virágról, amit idáig csodáltam és megláttam Chrnót a sziklás rész párkányán. Lassan felálltam és elindultam felé. Chrno megfordult és a szemembe nézett. Megtorpantam. Szemei mérhetetlen fájdalomról és szomorúságról tükröződtek. Éreztem, hogy nedvesedik a szemem.
Aztán minden hirtelen történt. Csak azt vettem észre magamon, hogy futok Chrno felé, majd átöleltem zokogva. Éreztem, hogy karjaival körbefonta a derekamat, majd még jobban magához húzott. Percekig álltunk így csendben, csak a halk sírásom hallatszódott. Mikor megnyugodtam, megtöröltem a szememet és felnéztem Chrnóra. Finoman megsimogatta az arcomat. Annyira hiányzott már ez. Megfogtam a kezét és a szememébe néztem.
- Chrno, én nagyon sajnálom, ahogy viselkedtem veled és kérlek, bocsáss meg nekem. Tudod jól, hogy tiszta szívemből szeretlek, és nem szeretnélek újból elveszíteni. Elég volt egyszer – halkult el a hangom.
Egy új könnycsepp gördült le az arcomon. Chrno letörölte.
- Én is nagyon csúnyán viselkedtem veled és nem vártalak meg, mikor elmentél a főatyához –mondta halkan.
- Akkor szerettem volna bocsánatot kérni, de nem voltál sehol. Rájöttem, hogy mióta kiderült, hogy én vagyok a célpont, nagyon sokat veszekedtünk és legtöbbször az én makacsságom miatt.
Chrno fejét a fejemnek támasztotta.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdeztem.
- Igen, és kérlek, te se haragudj rám.
- Soha az életben nem haragudtam rád.
Chrno az állam alá nyúlt, finoman felemelte a fejemet és megcsókolt. Pillanatokig álltunk így élvezve a másik közelségét. Hallottam, hogy a távolban harangoznak. Ajkaink elváltak, majd egymásra mosolyogtunk. Még csendben végig néztük a naplementét, majd Chrnóval hazamentünk a rendhez, ahol már Yuka és Rinkun várt ránk az udvaron. Chrno letett, majd közelebb sétáltunk hozzájuk.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman.
- Sikerült mindent megbeszélnetek? – kérdezte Yuka egyikünkről a másikunkra nézve.
Chrnóval összemosolyogtunk.
- Igen, és nagyon hálásak vagyunk Yuka, mert ha te nem lennél, akkor mi nem lennénk itt és nem mosolyognánk – válaszoltam.
- Örülök, hogy minden rendbe jött köztetek. Remélem, több ilyen fordul elő veletek – nézett ránk egy kicsit haragosan.
- Nem, soha többé – mondta Chrno és megfogta a kezemet.
- Jó hallani, fiatalok – szólalt meg először Rinkun, aki gondolom mindenről tudott Yuka révén.
Mindannyian összemosolyogtunk. Úgy érzem, hogy Chrno számára és az én számomra is volt mit ebből tanulni, s rájönni, hogy milyen fontos is egy ember valakinek.
2011. január 6., csütörtök
Új történet
Sziasztok!
Nem olyan rég nyitottam egy új blogot, amin egy másik történetemet találhatjátok meg.
Teljesen más világ és idő.
Ha gondoljátok nézzetek be: www.nivlandia.blogspot.com
Másik két blogom: www.acsapda.blogspot.com
www.sissyandedward.blogspot.com
Puxim: Vicky
Nem olyan rég nyitottam egy új blogot, amin egy másik történetemet találhatjátok meg.
Teljesen más világ és idő.
Ha gondoljátok nézzetek be: www.nivlandia.blogspot.com
Másik két blogom: www.acsapda.blogspot.com
www.sissyandedward.blogspot.com
Puxim: Vicky
2011. január 4., kedd
16.fejezet: Segítség
( Chrno szemszöge)
Rosette távozott a szobából, mire én hatalmasat csaptam az ágy melletti asztalra, melynek következtében leesett egy pohár és darabokra tört. Kopogtattak az ajtón, majd Rinkun lépett be rajta.
- Szia. Hogy vagy?
- Hát, voltam már jobban is.
- Hallottam, nagyon csúnyán összevesztetek Rosettel.
Elfordítottam a fejemet, nem néztem a barátom szemébe.
- Rinkun, éreztél már valaha olyat, hogy mindenedet odaadnád azért, hogy akit szeretsz, tovább élhessen?
- Igen, éreztem ilyet és még most is érzem.
- Én csak azt szeretném, hogy ne essen baja, ő pedig állandóan keresi a bajt – mondtam kicsit mérgesen.
- Nézd, a nők csak ilyenek.
(Rosette szemszöge)
- Miről lenne szó? – kérdeztem a szobában állva.
- A folyamatos támadások miatt az emberek fáradtak, így muszáj, vagyok segítséget kérni a főatyától.
- Nem értem – néztem furcsán a nővérre.
- A főatya nem tudja, hogy Ön visszatért a halandók közé és addig nem hajlandó segíteni, míg magát nem látja személyesen.
- Szóval, el kéne mennem a főatyához.
- Igen, erről lenne szó.
- Rendben. Mikor indulnánk?
- Akár most is mehetünk.
- Akkor induljunk. Kísér valaki minket?
- Nem kértünk meg senkit.
- Értem. Akkor én kérek. Tíz perc múlva az udvaron vagyok és indulhatunk.
Mindketten bólintottak, én pedig hátat fordítottam és kimentem a szobából. Lesétáltam a kórház részleghez. Yuka, Chrno ajtaja előtt ült.
- Szia! – köszönt.
- Szia. Lenne egy kérdésem.
- Hallgatlak!
- Szükségünk van egy kis támogatásra, így el kell mennem. Elkísérsz engem a főatyához most?
- Természetesen.
- Köszönöm. Rinkun bent van?
Yuka bólintott.
- Bemegyek, mindjárt jövök és indulhatunk.
- Rendben.
Nagyot sóhajtottam, majd benyitottam. Rinkun az ágy mellett ült a széken. Mindketten rám kapták a tekintetüket, mikor beléptem.
- Ha nem haragszol Rinkun, kicsit magunkra hagynál? – kérdeztem.
- Persze.
Felállt, majd távozott a szobából. Nekidőltem az ajtónak és vettem egy mély levegőt.
- Most el kell mennem a főatyához, hogy segítséget tudjunk kapni.
- Elkísérlek – ült fel Chrno az ágyban.
- Nem. Yuka, majd elkísér. Már megkértem – feleltem, szembe fordultam az ajtóval és már épp kinyitottam volna az ajtót, de Chrno megszólalt.
- Rosette, sajnálom az előbbit – mondta Chrno szomorúan.
- Én is sajnálom, hogy így alakultak a dolgok- mondtam, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem. Yuka és Rinkun rám pillantottak.
- Minden rendben? – kérdezte Yuka közelebb lépve.
- Persze. Rinkun, kérlek, vigyázz Chrnora, míg vissza nem érünk. Nem szeretném, ha valami hülyeséget csinálna.
- Rendben. Ti meg vigyázzatok magatokra! – mondta még, majd visszament Chrno szobájába.
Yukával elindultunk fölfele, majd az udvaron találkoztunk Kate nővérrel és Remington tiszteletessel.
Beültünk az autóba és a Rend főháza felé vettük az irányt. Míg utaztunk a kocsiban csend volt. Kifelé néztem az ablakon, de nem figyeltem az elhaladó tájat, hisz teljesen elmerültem a gondolataimban. Nagyon csúnyán összevesztünk Chrnoval és ez nagyon zavart. Mióta megismertük egymást. Még sohasem fordult elő velünk ilyen. Ha hazamegyünk, azonnal bocsánatot kérek tőle.
Lassan megérkeztünk a Rend központjához. A kapu előtt négy őr állt. Őket Remington tiszteletes lerendezte. Miután beengedtek megálltunk egy magas épület előtt. Mind a négyen kiszálltunk. Hirtelen mindenki fegyvert fogott Yukára. Azonnal elé álltam.
- Tegyék le a fegyvert, uraim. A főatyához jöttünk és a démon jó barátunk – lépett előre Remington tiszteletes.
A fegyveresek hátrébb léptek egyet, de a fegyvert nem engedték le. Felsétáltunk a lépcsőn, be az épületbe. Újabb őrökkel találkoztunk, akik a falak árnyékában álltak és árgus szemekkel követték minden mozdulatunkat. Végül egy nagy ajtó előtt álltunk meg. Néhány pillanatig vártunk, míg kitárult előttünk az ajtó. Ránéztem Yukára, aki bólintott és együtt léptünk a nagy helységbe.
A szoba közepén egy hosszú asztal állt, ami mögött emberek ültek. Középen egy kopaszodó férfi ült. Kate nővér és Remington tiszteletes elől megálltak, mi pedig mögöttük és csendben vártunk.
- Jó napot, Főatya – mondta Kate nővér meghajolva.
- Önnek is, nővér. Kérem, mondják miért fáradtak elém?
- Mint a jelentésekben olvashatta a démonok újból támadásba lendültek. Céljuk van, ami a világ végét hozhatja el vagy az emberiség kihalását – mondta Remington tiszteletes előre lépve.
- Tudja bizonyítani, tiszteletes?
- Igen. Elhoztam azt a lányt, aki föltámadt és visszatért közénk – mondta és elállt előlem.
A főatya rám nézett, majd intett, hogy lépjek közelebb. Közelebb sétáltam az asztalhoz.
- Hogy hívnak?
- Rosette Christopher vagyok.
- Ismerős a neved. Vajon honnan? – kérdezte elgondolkozva az atya.
Közelebb léptem az asztalhoz és leraktam egy aktát az atya elé, amit még Kate nővér adott a kezembe, hogy majd adjak, mikor szükség lesz rá.
A főatya elvette és belenézett. Hol rám nézett, majd vissza a mapába. Gondolom nem akart hinni a szemének, hogy újból itt állok előtte. Végül letette az aktát és ránk nézett.
- Ne haragudjanak, de valahogy ezt nem tudom elhinni. Mi pedig semmiféle démontámadásokról nem kaptunk hírt, kivéve a magukéról.
- Ezt nem hiszem el! Hát, nem hiszi el, hogy a világon az összes ember meghalhat? – kiáltottam dühösen.
- Rosette nővér! – szólt rám Kate nővér.
- Sajnálom, Rosette Christopher, de nem tudom elhinni.
Nagyon dühös lettem. S még ez képzeli magát Isten hívőjének???
Már majdnem neki estem az atyának, mikor minden megvilágosodott és megjelent Isten. Mindenki meglepődött először, majd térdre borult és keresztet vetett. Senki, nem mert felnézni. Én állva maradtam és ránéztem Istenre.
- Üdvözlöm! –köszöntöttem és meghajoltam előtte.
- Örülök, hogy újból láthatom Rosette. Majd szeretnék Önnel beszélni, de először is beszélek az itteniekkel – mondta és a főatyához fordult.
- Állj fel! – utasította az atyának, aki fölállt.
- Uram!
- Hallottam, nem hitte el, hogy tényleg veszélyben forog a világ és az emberek, köztük maga is! – emelte fel egy kicsit a hangját Isten.
- De hát honnan tudhatnánk, hogy tényleg igazat mondanak? – kérdezte az atya, remegő hangon.
- Mert maga a főatyja, aki segíti az embereket és megvédi a démonoktól!
Erre már nem válaszolt semmit a férfi. Isten Remington tiszteleteshez fordult.
- Magát nevezem ki az új főatyának! Magában biztosan bízhatok!
- Természetesen, uram – felelte alázatosan a tiszteletes.
- Ezt a férfit pedig bocsássák el a Rendtől és adják írásba, hogy soha többé ne lehessen pap e tette miatt! – parancsolta Isten.
Remington bólintott. Isten felém fordult.
- Rosette velem jönnél egy kicsit? – kérdezte normális hangnemben az Úr.
- Persze.
Mire kettőt pillantottam már a mennyben találtam magamat, angyalok között. Isten helyet foglalt a trónusán, majd intett, hogy lépjek közelebb. Teljesen a székig sétáltam.
- Mit tudtál meg idáig, Rosette? – kérdezte.
- Nem tudom, mióta figyeli az eseményeket Uram, de fontos döntéseket hoztunk. Először is utána jártunk, hogy ki akarja a világ pusztulását okozni. Remington tiszteletes szerint volt egy angyalod, Satanael, aki lenézte az embereket, ezért száműzted innen a mennyből. Most ő toboroz hadsereget, hogy mindenkit megöljenek és gondolom, szeretne Önnel is végezni.
- Ide bejutni nem tud.
- Állítólag, rám is szüksége van a terv végrehajtásában.
- S mégis hogyan?
- Ezt még sajna nem tudtuk kideríteni.
- Értem.
- Szabályokat vezettünk be a Rendnél, hogy minél kevesebb legyen a sérült.
- Örülök Rosette, hogy ennyire a szívén viseli az emberek életét. Mi hír Aionról?
- Csak annyit tudunk róla, hogy Satanaelnek dolgozik és segíti mindenben.
- Köszönöm a jelentést, Rosette. Térjen vissza a barátaihoz!
- Rendben – hajoltam meg és mire újból fölegyenesedtem, már a Földön voltam.
Mindenki rám kapta a tekintetét. A teremben a férfiak egy rész még mindig nem hitte el a látottakat, ezért tátott szájjal néztek rám. Remington és Kate nővér mellé léptem.
- Minden rendben? – kérdeztem.
- Igen, Itt mindent megoldottunk. S mi történt odafenn? – kérdezte Remington.
- Semmi. Tájékoztattam az Urat a fejleményekről.
- Rendben. Ha gondolják, lassan indulhatnánk – szólalt meg a nővér.
- Remington tiszteletesnek nem kéne itt maradnia?
- Nem. Kate nővérrel megbeszéltük, hogy egy kis időre a vezetőséget áthelyezzük a mi Rendünkhez, így könnyebb lesz minden.
- Értem.
Még összeszedtünk egy csomó fontos iratot, majd hazaindultunk. Yuka kint a kocsinál várt minket, nem akart útban lenni.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor kiléptem az ajtón.
- Persze. Menjünk haza.
Bólintott, majd mind a négyen beültünk a kocsiba és hazaindultunk. Hazafelé úton mindent elmeséltem Yukának. Mikor elértük a Rend kapuját eszembe jutott, hogy még beszélnem kell Chrnoval is. Amint megállt a kocsi kiszálltam Yukával együtt és az épület felé vettük az irányt.
Bent az épületben a lépcsőnél kettéváltunk és mindenki ment a saját dolgára. Én a sebesült részlegre igyekeztem. Mielőtt benyitottam volna a szobába, mély levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset és beléptem. Megdöbbentem. Az ágyon senki nem feküdt. Az egész szobában nem volt senki. Az ágyhoz sétáltam, amin Chrno fejhallgatója volt. Leültem és a kezembe vettem. Éreztem, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Halk sírásban törtem.
Rosette távozott a szobából, mire én hatalmasat csaptam az ágy melletti asztalra, melynek következtében leesett egy pohár és darabokra tört. Kopogtattak az ajtón, majd Rinkun lépett be rajta.
- Szia. Hogy vagy?
- Hát, voltam már jobban is.
- Hallottam, nagyon csúnyán összevesztetek Rosettel.
Elfordítottam a fejemet, nem néztem a barátom szemébe.
- Rinkun, éreztél már valaha olyat, hogy mindenedet odaadnád azért, hogy akit szeretsz, tovább élhessen?
- Igen, éreztem ilyet és még most is érzem.
- Én csak azt szeretném, hogy ne essen baja, ő pedig állandóan keresi a bajt – mondtam kicsit mérgesen.
- Nézd, a nők csak ilyenek.
(Rosette szemszöge)
- Miről lenne szó? – kérdeztem a szobában állva.
- A folyamatos támadások miatt az emberek fáradtak, így muszáj, vagyok segítséget kérni a főatyától.
- Nem értem – néztem furcsán a nővérre.
- A főatya nem tudja, hogy Ön visszatért a halandók közé és addig nem hajlandó segíteni, míg magát nem látja személyesen.
- Szóval, el kéne mennem a főatyához.
- Igen, erről lenne szó.
- Rendben. Mikor indulnánk?
- Akár most is mehetünk.
- Akkor induljunk. Kísér valaki minket?
- Nem kértünk meg senkit.
- Értem. Akkor én kérek. Tíz perc múlva az udvaron vagyok és indulhatunk.
Mindketten bólintottak, én pedig hátat fordítottam és kimentem a szobából. Lesétáltam a kórház részleghez. Yuka, Chrno ajtaja előtt ült.
- Szia! – köszönt.
- Szia. Lenne egy kérdésem.
- Hallgatlak!
- Szükségünk van egy kis támogatásra, így el kell mennem. Elkísérsz engem a főatyához most?
- Természetesen.
- Köszönöm. Rinkun bent van?
Yuka bólintott.
- Bemegyek, mindjárt jövök és indulhatunk.
- Rendben.
Nagyot sóhajtottam, majd benyitottam. Rinkun az ágy mellett ült a széken. Mindketten rám kapták a tekintetüket, mikor beléptem.
- Ha nem haragszol Rinkun, kicsit magunkra hagynál? – kérdeztem.
- Persze.
Felállt, majd távozott a szobából. Nekidőltem az ajtónak és vettem egy mély levegőt.
- Most el kell mennem a főatyához, hogy segítséget tudjunk kapni.
- Elkísérlek – ült fel Chrno az ágyban.
- Nem. Yuka, majd elkísér. Már megkértem – feleltem, szembe fordultam az ajtóval és már épp kinyitottam volna az ajtót, de Chrno megszólalt.
- Rosette, sajnálom az előbbit – mondta Chrno szomorúan.
- Én is sajnálom, hogy így alakultak a dolgok- mondtam, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem. Yuka és Rinkun rám pillantottak.
- Minden rendben? – kérdezte Yuka közelebb lépve.
- Persze. Rinkun, kérlek, vigyázz Chrnora, míg vissza nem érünk. Nem szeretném, ha valami hülyeséget csinálna.
- Rendben. Ti meg vigyázzatok magatokra! – mondta még, majd visszament Chrno szobájába.
Yukával elindultunk fölfele, majd az udvaron találkoztunk Kate nővérrel és Remington tiszteletessel.
Beültünk az autóba és a Rend főháza felé vettük az irányt. Míg utaztunk a kocsiban csend volt. Kifelé néztem az ablakon, de nem figyeltem az elhaladó tájat, hisz teljesen elmerültem a gondolataimban. Nagyon csúnyán összevesztünk Chrnoval és ez nagyon zavart. Mióta megismertük egymást. Még sohasem fordult elő velünk ilyen. Ha hazamegyünk, azonnal bocsánatot kérek tőle.
Lassan megérkeztünk a Rend központjához. A kapu előtt négy őr állt. Őket Remington tiszteletes lerendezte. Miután beengedtek megálltunk egy magas épület előtt. Mind a négyen kiszálltunk. Hirtelen mindenki fegyvert fogott Yukára. Azonnal elé álltam.
- Tegyék le a fegyvert, uraim. A főatyához jöttünk és a démon jó barátunk – lépett előre Remington tiszteletes.
A fegyveresek hátrébb léptek egyet, de a fegyvert nem engedték le. Felsétáltunk a lépcsőn, be az épületbe. Újabb őrökkel találkoztunk, akik a falak árnyékában álltak és árgus szemekkel követték minden mozdulatunkat. Végül egy nagy ajtó előtt álltunk meg. Néhány pillanatig vártunk, míg kitárult előttünk az ajtó. Ránéztem Yukára, aki bólintott és együtt léptünk a nagy helységbe.
A szoba közepén egy hosszú asztal állt, ami mögött emberek ültek. Középen egy kopaszodó férfi ült. Kate nővér és Remington tiszteletes elől megálltak, mi pedig mögöttük és csendben vártunk.
- Jó napot, Főatya – mondta Kate nővér meghajolva.
- Önnek is, nővér. Kérem, mondják miért fáradtak elém?
- Mint a jelentésekben olvashatta a démonok újból támadásba lendültek. Céljuk van, ami a világ végét hozhatja el vagy az emberiség kihalását – mondta Remington tiszteletes előre lépve.
- Tudja bizonyítani, tiszteletes?
- Igen. Elhoztam azt a lányt, aki föltámadt és visszatért közénk – mondta és elállt előlem.
A főatya rám nézett, majd intett, hogy lépjek közelebb. Közelebb sétáltam az asztalhoz.
- Hogy hívnak?
- Rosette Christopher vagyok.
- Ismerős a neved. Vajon honnan? – kérdezte elgondolkozva az atya.
Közelebb léptem az asztalhoz és leraktam egy aktát az atya elé, amit még Kate nővér adott a kezembe, hogy majd adjak, mikor szükség lesz rá.
A főatya elvette és belenézett. Hol rám nézett, majd vissza a mapába. Gondolom nem akart hinni a szemének, hogy újból itt állok előtte. Végül letette az aktát és ránk nézett.
- Ne haragudjanak, de valahogy ezt nem tudom elhinni. Mi pedig semmiféle démontámadásokról nem kaptunk hírt, kivéve a magukéról.
- Ezt nem hiszem el! Hát, nem hiszi el, hogy a világon az összes ember meghalhat? – kiáltottam dühösen.
- Rosette nővér! – szólt rám Kate nővér.
- Sajnálom, Rosette Christopher, de nem tudom elhinni.
Nagyon dühös lettem. S még ez képzeli magát Isten hívőjének???
Már majdnem neki estem az atyának, mikor minden megvilágosodott és megjelent Isten. Mindenki meglepődött először, majd térdre borult és keresztet vetett. Senki, nem mert felnézni. Én állva maradtam és ránéztem Istenre.
- Üdvözlöm! –köszöntöttem és meghajoltam előtte.
- Örülök, hogy újból láthatom Rosette. Majd szeretnék Önnel beszélni, de először is beszélek az itteniekkel – mondta és a főatyához fordult.
- Állj fel! – utasította az atyának, aki fölállt.
- Uram!
- Hallottam, nem hitte el, hogy tényleg veszélyben forog a világ és az emberek, köztük maga is! – emelte fel egy kicsit a hangját Isten.
- De hát honnan tudhatnánk, hogy tényleg igazat mondanak? – kérdezte az atya, remegő hangon.
- Mert maga a főatyja, aki segíti az embereket és megvédi a démonoktól!
Erre már nem válaszolt semmit a férfi. Isten Remington tiszteleteshez fordult.
- Magát nevezem ki az új főatyának! Magában biztosan bízhatok!
- Természetesen, uram – felelte alázatosan a tiszteletes.
- Ezt a férfit pedig bocsássák el a Rendtől és adják írásba, hogy soha többé ne lehessen pap e tette miatt! – parancsolta Isten.
Remington bólintott. Isten felém fordult.
- Rosette velem jönnél egy kicsit? – kérdezte normális hangnemben az Úr.
- Persze.
Mire kettőt pillantottam már a mennyben találtam magamat, angyalok között. Isten helyet foglalt a trónusán, majd intett, hogy lépjek közelebb. Teljesen a székig sétáltam.
- Mit tudtál meg idáig, Rosette? – kérdezte.
- Nem tudom, mióta figyeli az eseményeket Uram, de fontos döntéseket hoztunk. Először is utána jártunk, hogy ki akarja a világ pusztulását okozni. Remington tiszteletes szerint volt egy angyalod, Satanael, aki lenézte az embereket, ezért száműzted innen a mennyből. Most ő toboroz hadsereget, hogy mindenkit megöljenek és gondolom, szeretne Önnel is végezni.
- Ide bejutni nem tud.
- Állítólag, rám is szüksége van a terv végrehajtásában.
- S mégis hogyan?
- Ezt még sajna nem tudtuk kideríteni.
- Értem.
- Szabályokat vezettünk be a Rendnél, hogy minél kevesebb legyen a sérült.
- Örülök Rosette, hogy ennyire a szívén viseli az emberek életét. Mi hír Aionról?
- Csak annyit tudunk róla, hogy Satanaelnek dolgozik és segíti mindenben.
- Köszönöm a jelentést, Rosette. Térjen vissza a barátaihoz!
- Rendben – hajoltam meg és mire újból fölegyenesedtem, már a Földön voltam.
Mindenki rám kapta a tekintetét. A teremben a férfiak egy rész még mindig nem hitte el a látottakat, ezért tátott szájjal néztek rám. Remington és Kate nővér mellé léptem.
- Minden rendben? – kérdeztem.
- Igen, Itt mindent megoldottunk. S mi történt odafenn? – kérdezte Remington.
- Semmi. Tájékoztattam az Urat a fejleményekről.
- Rendben. Ha gondolják, lassan indulhatnánk – szólalt meg a nővér.
- Remington tiszteletesnek nem kéne itt maradnia?
- Nem. Kate nővérrel megbeszéltük, hogy egy kis időre a vezetőséget áthelyezzük a mi Rendünkhez, így könnyebb lesz minden.
- Értem.
Még összeszedtünk egy csomó fontos iratot, majd hazaindultunk. Yuka kint a kocsinál várt minket, nem akart útban lenni.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor kiléptem az ajtón.
- Persze. Menjünk haza.
Bólintott, majd mind a négyen beültünk a kocsiba és hazaindultunk. Hazafelé úton mindent elmeséltem Yukának. Mikor elértük a Rend kapuját eszembe jutott, hogy még beszélnem kell Chrnoval is. Amint megállt a kocsi kiszálltam Yukával együtt és az épület felé vettük az irányt.
Bent az épületben a lépcsőnél kettéváltunk és mindenki ment a saját dolgára. Én a sebesült részlegre igyekeztem. Mielőtt benyitottam volna a szobába, mély levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset és beléptem. Megdöbbentem. Az ágyon senki nem feküdt. Az egész szobában nem volt senki. Az ágyhoz sétáltam, amin Chrno fejhallgatója volt. Leültem és a kezembe vettem. Éreztem, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Halk sírásban törtem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)